Vörös éhínség

Valósághű beszámoló Sztálin napjainkig ható, kegyetlen tervéről, mely több millió ember életébe került.
Sztálin 1929-ben hirdette meg a mezőgazdaság - hatásait tekintve egy második szovjet forradalommal felérő - kollektivizációját, amely parasztok millióit kényszerítette, hogy a földjükről lemondva belépjenek a kolhozokba. Az eredmény katasztrofális éhínség volt, amely a legtöbb halálos áldozatot követelte az európai történelemben. 1931 és 1933 között legalább ötmillió ember halt meg a Szovjetunióban. A szovjet állam azonban segítségnyújtás helyett arra használta a katasztrófát, hogy megszabaduljon egy politikai problémától. Anne Applebaum a Vörös éhínség-ben azt állítja, hogy az áldozatok közül több mint hárommillió ukrán volt, akik nem egy rossz politika véletlenszerű áldozataiként vesztek oda, hanem azért, mert az állam tudatosan pusztulásra ítélte őket.
A szerző bizonyítékokkal szolgál egy régóta fennálló gyanúra: miután Ukrajnában a szovjethatalmat lázadások sora tette ingataggá,
Sztálin úgy döntött, hogy elpusztítja az ukrán parasztságot.
Az állam lezárta a köztársaság határait, és elkobzott minden hozzáférhető élelmiszert. Gyorsan bekövetkezett az éhínség, és az emberek megettek bármit:
füvet, fakérget, kutyákat, elhullott állatokat. Némelykor egymást ölték, hogy élelemhez jussanak.
Applebaum műve lebilincselő olvasmány; felidézi a huszadik század legsúlyosabb bűncselekményeinek egyikét, és bemutatja, miképpen jelenthet ismét fenyegetést, immár a huszonegyedik század politikai rendjére.
A könyv letaglózó erővel, precízen írja le az iszonyatot, amelyben a rendkívüli
gonoszságot túlélni igyekvő embereknek részük volt.