SZENT TERÉZ VÁLASZOL – Hogyan imádkozzunk? 4. kötet – A belső várkastély II.

„Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt és valami új valósult meg.” (2Kor 5,17)BR> Minden, amit Isten teremtett, nagyon jó (vö. Ter 1,31). Legcsodálatosabb alkotása az ember, akit szeretetből saját képére teremtett (vö. Ter 1,27), értelemmel és szabad akarattal ruházott föl. A valódi szeretet szabadságot ad a másiknak, hogy szabadon szerethessen. Az ember azonban nem tudott helyesen élni szabadságával. Rossz döntésének következménye, hogy eredendően jónak alkotott természete, rosszra hajlóvá lett. Az idő kerekét pedig nem lehet visszaforgatni, és a megtörténteket, meg nem történtté tenni. Isten azonban maga sietett teremtménye segítségére a megtestesülésben, a megváltásban és a Vigasztaló elküldésében, hogy ne csupán kijavíttasson az ember eredendően jó természetén esett csorba, hanem minőségében valami merőben újat is kapjon Jézus Krisztusban: beemeltessen a Szentháromság szeretetegységébe. „Ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kap meghívást az egész test, az Egyház reménységben” (Misekönyv, Urunk menybemenetele). Az erre irányuló belső átalakulás a kegyelem által már itt a földön elkezdődhet az emberben. Ennek folyamatát tárja elénk Szent Teréz A belső várkastély című művében a lelki lakások szimbólumával, melyek az ember belső fejlődésének lehetőségére kínálnak esélyt. A teremtmény belső várkastélyában, vagyis önmagában Teremtője felé tart, aki személyiségének központjában lakozik. Az egyes lelki lakásokban mind a jó irányulásokat, mind a küzdelmeket leírja Szentünk, amelyeket megélve számos kegyelmet kap a belső zarándok, s e kegyelmek révén egyre közelebb és közelebb juthat a benne lakozó Szentháromság egy Istennel való egyesülés megtapasztalásához. Hisszük, hogy Isten mindenkiben benne lakozik, létezésének pillanatától, a megszentelő kegyelemben pedig szabad útja van az egy Lélekben Jézus Krisztus által az Atyához (vö. Ef 2,18). A szemlélődés isteni ajándékában, melyet nem lehet sem kiérdemelni, sem technikával elérni, ez a valóság válik megtapasztalhatóvá a hitben az ember számára. Nem pusztán Isten bennünk lakozásának tudatosításáról van tehát szó, hanem egy életbe vágó belső átalakulási folyamatról, amelyben a teremtmény fogékonnyá válik benne lakozó Teremtője közvetlen megtapasztalására.

Az első három lelki lakásban az ember elindul a belső szabadság útján: törekszik megszabadulni a földi javakhoz való rendetlen ragaszkodásaitól, hogy ne azok kössék le belső figyelmét. Elkezd megtanulni belül, Istenre irányultan élni, szerető párbeszédben Ővele. Az evangélium segítségével megpróbál belehelyezkedni Jézus földi életének eseményeibe, és tanul Tőle, aki gyakran ment föl a hegyre egészen egyedül imádkozni (vö. Jn 6,15). El-elgondolkodik Isten adományairól, hálát ad értük, tisztán tartja szívét és tudatosan teszi a jót felebarátaival. Így éli a szemlélődés előfeltételeit a mindennapokban, s fölismeri az ima és a konkrét élet elválaszthatatlan egységét. A szemlélődés az Istennel való kapcsolatban olyan ajándék, melyben az ember megtapasztalja a Szentháromsággal való egyesülés boldogságát. Az Ő lényege a szeretet, melybe a negyedik lakástól kezdve fokozatosan belemeríti az imádkozót, aki Őbenne találja meg nyugalmát. Szent Teréz úgy ír a szemlélődő ima egy-egy módjáról, ajándékáról, mint a kegyelem gazdagságáról. A nyugalom imája a szemlélődés kezdete, amikor az ember külső-belső mozgása lelassul, mind a test, mind a képességek (értelem, akarat) egyfajta mély nyugalomba kerülnek. A nyugalom imájában elmerülnek a képességek Istenben. Jézus mondja: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek” (Mt 11,29). Az ötödik lakás nagy kegyelme: az egyesülő ima, melyben Isten rövid időre felfüggeszti az érzékek és a képességek működését, hogy az imádkozó egészen a Vele való, szeretetben történő egyesülésre tudjon figyelni. (Isten függeszti föl azok működését, és nem az ember éri el azt valamiféle belső összpontosítással.) A teljes ember (test, lélek, szellem) részesedik az egyesülő ima kegyelméből. Az isteni Szeretet Tüze átizzítja egész valóját, és alakítja őt. „Aki bennem marad és én benne, az bő termést hoz” (Jn 15,5) – mondja Jézus. Jelen sorozat harmadik kötete eddig jutott a belső várkastély lelki lakásainak szemléltetésében.

A most kézbe vett negyedik kötet pedig a hatodik és a hetedik lelki lakást öleli föl. Noha minden lelki lakásban kap az ember valamit a tarisznyájába, melyet aztán mindenhová magával visz, ám a hatodik lakásban történik meg az a fordulat, amelyre az első öt lakásban készült: alter Christus-szá válik, Jézus fölviszi magával a Golgotára, Vele együtt meghal, és mintegy „másik” Krisztussá lesz a kegyelem révén. Meghal benne a régi ember, hogy megszülethessen az új (vö. 2Kor 5,17), aki Krisztus képmása, az Atya fogadott gyermeke a Szentlélek által. „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben” (Kol 3,3) – olvassuk a Kolosszeieknek írt levélben. A hatodik lakásban történik meg ez a fordulat, ezért a belső várkastély leírásában ez a lakás a legterjedelmesebb. A megannyi kegyelem, amelyről itt Szent Teréz ír, Isten vigasztalásai, mellyel erőt önt teremtményébe, és biztosítja őt arról, hogy minden pillanatban vele van. Az elragadtatás kegyelmében sokkal hosszabb időre, mint az egyesülő imában, az Úr felfüggeszti az ember érzékeinek és képességeinek működését, hogy zavartalanul élvezhesse a Vele való tapasztalható egyesülés örömét. A szellem röptéről az elragadtatás egyik formájaként szól Szent Teréz, amikor az ember szelleme egy rövid időre elragadtatik – Szent Pál szavával élve – a harmadik égig, és titkos szavakat hall, amelyeket embernek nem szabad kimondania (vö. 2Kor 12,2-3). A szívsebzés kegyelmében pedig – mely szintén elragadtatásban adatik meg – úgy megsebzi őt Isten szeretete, hogy az Utána való vágyakozás fájdalmában égve, mintegy a földi purgatóriumban, teljesen megtisztul szeretete. Nem akar, és nem kíván mást, csakis azt, hogy folytonosan tapasztalhassa az Istennel való egyesülést. Amint a Zsoltáros énekli: „Isten, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld” (Zsolt 63,2). Újabb vigasztalása az Úrnak: a lélek fellángolása vagy fölujjongása, amint az evangéliumban olvassuk a mi Urunkról, Jézus Krisztusról: „Abban az órában fölujjongott a Szentlélekben és így szólt: »Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura…«” (Lk 10,21). Az imádkozó önkéntelenül is elkezdi dicsőíteni az Urat, és hálát ad Isten jóságáért, túlárad benne az öröm a fájdalom minden nyoma nélkül. Az Isten lélekkel való beszélgetéseinek nevezi Szent Teréz a látomásokat, hallomásokat, melyekben szintén vigasztal az Úr: közöl, felszólít, megerősít, cselekvésre indít, bátorít… Megkülönbözteti a képzeleti és az értelmi látomást, attól függően, hogy a jelenséget melyik képességén át fogja föl az ember. A látomások, hallomások a szemlélődés kísérő jelenségei lehetnek, de nem lényegi részei az Istennel való bensőséges kapcsolatnak, így a szemlélődésnek sem.

A kötet adatai:

Formátum: 110 x 180 x 17 mm

Kötés: puhatáblás

Megjelenés éve: 2020

Terjedelem: 344 oldal