A NEMZETI KLASSZICIZMUS JEGYÉBEN

A Horváth János (1878-1961) irodalomtörténész életéről és működéséről szóló könyv az életrajz rendjében halad és két fő célt törekszik megvalósítani: közli a kéziratokban, noteszekben, feljegyzésekben, okiratokban, levelekben, emlékezésekben talált ismeretlen anyagot abból a szándékból, hogy megvilágítsa a kevéssé vagy egyáltalán nem ismert időszakokat. A család és az érmelléki környezet olyan indulást jelentett Horváth János számára, amelynek egyszerre voltak személyes és irodalomtörténeti élményei: édesapja ismerte Arany Jánost, őt magát pedig meglátogatta Ady Endre margittai otthonában. A bihari nyelv és az iskolai tapasztalatok, a zsoltár és a verstani kutatások számos ponton kapcsolódtak össze életművében. Arany János A bajuszban olyan református halottas ének frazeológiáját használta fel, amelyet iskolás korában temetésekkor Horváth János is fújt szülővárosa utcáin. A debreceni kántus és Csokonai verseinek zeneisége, a körmöcbányai reáliskola szavalásai és a vers ritmusélménye közötti összefüggések már ekkor elkezdődtek benne tudatosodni. Az egyetemen folytatott tanulmányok az elitképzés műhelyében való részvételt jelentették Gyulai Pál szemináriumában, amelybe a belépés tanári meghívás alapján történt, s ahol a legnagyobb újítás a conférence-ok gyakorlatba ültetése volt. Horváth János leginkább azt hiányolta pályájuk csúcsán lévő tanárai, elsősorban Beöthy Zsolt működésében, hogy Arany Jánosnak az irodalomról és irodalomtörténetről való felfogását nem ismertették. Bánóczi Józseffel Kant Prolegomenáit olvasták, Alexander Bernát filozófiatörténeti előadása egyik forrása lehetett tanulmányainak. Francia tanára Becker Fülöp Ágost volt, aki romanistát szeretett volna nevelni belőle. Társaihoz hasonlóan az Eötvös Collegium Horváth János életében is különleges helyet foglalt el. Nem csupán az életrajz egyik, kronológiailag behatárolt fejezetéről van szó; a kollégiummal való kapcsolat ennél jóval többet jelent mind időbeli kiterjedése, mind mélysége és jelentősége szempontjából: olyan alapviszony ez, amely a személyiség eszményeit, baráti és kollegiális körét, egész tanári és tudósi munkásságát meghatározza. Horváth János még Péterfy Jenő tanítványa lehetett, s Bartoniek Géza 1901 őszén egy évre Párizsba küldte ki, ahol részt vett Brunetière, Lanson és Bédier óráin, a Sorbonne-on Lansont és Faguet-t, a Collège de France-ban pedig Gaston Parist hallgatta. Először középiskolában is tanított. Az Eötvös Collegiumban tanítványai közé tartozott Kodály Zoltán, Pais Dezső, Szabó Miklós és Szekfű Gyula, akik barátai és kollégái lettek; terjedelmes levelezésük ennek olyan dokumentuma, amelyet számos alkalommal idézek. Horváth János a tanév végén Bartoniek Gézának írt jelentést az Eötvös Collegium diákjairól: ezekből válogatást állítottam össze. Az irodalomkritikai viták az 1909 végén megjelent Ady s a legujabb magyar lyra című könyvvel kezdődtek. A Nyugat magyartalanságairól első szövegváltozata a Levél a Magyar Nyelvhez az új magyar nyelvújítás ügyében címet viselte: ez az 1910-ből való paródia tartalmazza a Nyugat idézeteinek lapszámait is. Ennek megjelentetése azért szükséges, mert lehetővé teszi a vita pontosabb megítélését. 1912-ben a Magyar Figyelőben tette közzé Forradalom után (Vörösmarty és a mai stilromantikusok) című tanulmányát, amely ellen Tisza István Rusticus álnéven tiltakozott. Horváth János válaszában a konzervatív tábor vezéregyéniségének véleményével szemben védte meg a tudomány jogait. Nemcsak olvasója, stilizátora, mintegy lektora és kritikusa volt Szekfű Gyula két könyvének, A száműzött Rákóczinak és a Három nemzedéknek, együttműködésük más munkákban is megnyilatkozott. Horváth János a Magyar Irodalomtörténeti Társaság létrehozásában és működtetésében komoly szervező munkát folytatott; az Irodalomtörténetben máig azonosítatlan szövegek jelentek meg tőle a Folyóiratok szemléje rovatban. A társaság vezetésével azonban nem értett egyet, elsősorban azért, mert elutasították a modern irodalommal való foglalkozást. 1914 augusztusától 1917 áprilisáig mint hadnagy, majd főhadnagy, előbb szakasz-, aztán századparancsnok, részt vett az első világháborúban, a szerbiai, montenegrói és oroszországi harctéren. Az olaszországi hadszíntérre már nem kísérhette századát, mert leszerelték, és katonai paranccsal az Eötvös Collegiumba vonultatták be. Ezt a korszakot a fennmaradt harctéri naplók és a levelezés alapján jelenítettük meg. Schöpflin Aladár 1918 elején megkérdezte Horváth Jánost, hogy írna-e a Nyugatba. „Olyan felfogással ő róluk, amilyennel én vagyok, közéjük nem állhatok be” ‒ volt a válasz lényege, amelyet dokumentumok alapján lehet részletesen indokolni. 1921-ben megalakították az Eötvös-Kollégium Volt Tagjainak Szövetségét, amelynek megszervezésében és működésében Horváth Jánosnak komoly szerepe volt. 1922-ben társszerkesztője volt a Minervának, 1923-tól 1927-ig pedig szerkesztői szerepet vállalt a Napkeletben. Szándéka szerint egy új irodalmi ízlésben sikerülhet olyan egységet létesíteni, melyben „jobbfajta régi és jobbfajta új összebékélhetnek”, különböző okokból azonban nem sikerült ez a terv. Az 1923 őszétől 1948 nyaráig tartó egyetemi tanítás három szakaszra bontható. Az első a Napkelet szerkesztésének végéig tartott, a másodikat az 1938 tavaszán bekövetkező szívbetegség, a harmadikat pedig az 1948-beli önkéntes nyugdíjba menetel zárta. Összehasonlítottam A Magyar irodalom fejlődéstörténete című előadásnak az Eötvös Collégiumi tanításhoz való viszonyát, a kézirat első változatait és megjelent formáját, A középkori magyar irodalom története esetében pedig felsoroltam az előadás első, A magyar népfaj irodalom előtti műveltsége című fejezetének tartalomjegyzékét, amely nem került bele A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig című monográfiába. Felhasználtam egyetemi jegyzeteit az új tanszékek létesítésére és az alap-, szak- és tanári vizsgákra vonatkozólag, idéztem tanítványainak, Szerb Antalnak, Keresztury Dezsőnek és József Attilának tanáruk munkájáról megjelent véleményét és a szakdolgozati bírálatokat, jellemeztem a proszemináriumot tartó ifjabb kollégáival kialakított viszonyt. Fontos Horváth János irodalomfelfogásának vizsgálata: mit jelent az ő munkáiban az irodalmi műveltség? Alapja az a studia humaniora, amely a cicerói humanitas-fogalomra épül és az olasz reneszánsz állította vissza értelmét: egyetemes embereszmény, amely nemcsak tanultsággal jár, hanem művelt viselkedéssel is. Ez magyarázza azt, hogy az ízlés kulcsszó: nemcsak a műre, hanem az olvasóra is vonatkozik. Az író ‒ mű ‒ olvasó kapcsolatrendszerében az olvasás nem öncélú, éppúgy, mint az irodalom és annak tanítása: az egyik cél a közönség, a közösség megteremtése, képzése, nevelése. Horváth János 1948-ban önként ment nyugdíjba, mert szolidáris volt azokkal, akiket elbocsátottak. 1952 októberében, A reformáció jegyében című könyvének megjelenése ügyében a lektori jelentésekre adott hivatalos válaszában a marxista irodalomfelfogással vitatkozott: hajlamot, tehetséget, különböző temperamentumokat semmiféle alaptörvényre nem tudunk visszavezetni ‒ írta: „irodalomtörténeti konstrukció megfelelhet a maga szerény szakmai céljának gazdaságtörténetből kiinduló levezetés nélkül is; és ha az ‘alap’ mibenlétéről nem oktatom is ki (illetéktelenül) olvasóimat, a ‘felépítmény’-ben talán tűrhetően elkalaúzolhatom őket.” Könyve 1953-ban mégis megjelent, kis példányszámban és drágán, éppúgy, mint három későbbi munkája, amelyek kiadásával még foglalkozom.

A kötet adatai:

Formátum: 165 x 240 x 30 mm

Kötés: keménytáblás

Megjelenés éve: 2020

Terjedelem: 431 oldal