A BÁLVÁNYOK LEDŐLNEK, UGYE?

Ahogy a forradalmak, úgy a magyarországi rendszerváltás is fölfalja a saját gyermekeit. Tanúi lehetünk annak, hogy az esemény negyedszázados évfordulóján – az önigazolás kényszerétől is vezérelve – újraéled a hősképzés szándéka. A történések és a történeti tények hiányos ismerete nyomán sorra készülnek a faragott képek, épülnek a szobrok talapzatai, és emelkednek fel tényleges emlékművek is. Pedig nem csak Mózes parancsolata figyelmeztet: „Ne csinálj faragott képet magadnak”, ezt idézi Kunszery Gyula a Bálványdöntés című versében is, amelyben azoknak a magyar fiataloknak mond köszönetet, akik lerombolták a diktátor gránitkockákon dölyfösködő szobrát.

E könyvében a megkövült tabuk, megcsontosodott idolok döntögetésére törekszik a szerző, aki ezúttal ismert, de valamiért félretett, elfelejtett dokumentumokat rakott egymás mellé olyan rendben, hogy azokból talán más megvilágításból is láthatjuk a sorsfordító évek történéseit.

Mint számtalan furcsa eset meg perifériára kényszerült és kényszerített politikuspálya igazolja, a bálványok mindig a történelem lomtárába kerülnek. És ez jól van így, mert valós önképünk megrajzolásához elengedhetetlen az, hogy hiánytalanul megismerhessük a közelmúlt igazságát. Mert amíg ez nem történik meg, zavaros szóbeszédek, találgatások, összeesküvés-elméletek borítják le talapzatukról az újsütetű bálványokat.

Hogy ne úttalanul tévelyegjünk saját hazánkban, meg kell próbálni kideríteni, kik voltak vezényszóra bátrak, és kik azok, akik valóban felismerték a változások elodázhatatlanságát. A forráskutató történészeken a sor.

Ők jól tudják, hogy amikor 630-ban Mohamed elfoglalta Mekkát, elment a Kábához, és kidobálta, majd megsemmisítette az összes bálványt, Kába köré mecsetet épített, és megbocsátott mindenkinek, aki fegyverrel harcolt ellene. Ezzel elkezdődött egy új korszak és – a felemelkedés.