hirdetés
Vissza

Tolnai Lajos Csak egy asszony! EPUB e-könyv

722 / 811
Tolnai Lajos Csak egy asszony! EPUB e-könyv

A jóképű és tehetséges fitala ügyvéd csinos feleségével vidékre költözik, ahol a vidéki uram-bátyám közeg befogadja, belesüpped, s hogy elnyerje jóindulatukat, mind több és több szívességet tesz, mígnem úszik az adósságokban. Felesége megpróbálja tartani benne a lelket, ám amikor dobra verik az uradalmát, bizony nem bírja tovább: kisurran és főbe lövi magát. Tolnai Lajos regénye tulajdonképpen innen indul. A szép özvegy egyedül, két gyermekkel, ugyan mihez kezd? Otthagyja a rettenetes vidéket és visszatér a fővárosba, hogy csak azért is megmutassa: egy nő többre képes még egyedül is, mint egy férfi. A regény ezt a küszködést mutatja be, a korai emancipáció egy szép példáján.

  • Részlet az e-könyvből:

    Tapasztalhatták Vasadiék, hogy csak éppen az utat kell jól megválasztani, és az eredmény okvetetlenül biztos.
    Csak az emberi szivet kell ismerni.
    Sokszor a nemes érzelmeket, mint a finom gesztenyét, gubanczos durva kéreg boritja: de fel kell bontani. Fel.
    A késő hajnali órák tudták csak felbontani a vidám társaskört.
    Telhetetlenek voltak a jó barátok a pohárköszöntésekben, melyek tudnivaló, a legalkalmasabb ablakok, hogy az emberek egymás szive legbensőbb és legnemesebb rejtekeibe tekinthessenek.
    - Éljen a legjobb barát!
    - Éljen! Éééljenek!
    - Isten az emberi élet legszélső határáig nyujtsa ki a leghübb honpolgár életét...
    - Éééljenek! Csókollak, Bruder! Pajtás!
    - Poharamat emelem, uraim, töltsünk poharat a legvendégszeretőbb család házára, zavartalan boldogságára...
    Igy ment az és oly igaz barátság mellett máskép nem is mehetett.
    - Elvárunk Náczikám - susogta a kapuban a vén Csejthey és vörös bajuszát még a kapufélfához is oda dörzsölte volna.
    - De mentül előbb - sivitotta a fodros, vuklis vén Csejtheyné - mentül előbb Mattikám. Én legyek a szerencsés, a kit legelőbb meglátogattok. Mikor? Várj csak szivem. Most egy hónapra Komáromba megyünk látogatni. De ha onnan visszajöttünk - - igaz, igaz, Nagy-Károlyba megyünk Eta hugom lakodalmára. Megállj, szivem, majd kártyát küldök én is. Az lesz a legjobb, az lesz. Hát ebben állapodjunk meg, aranyom. Pá, pá, pá!
    - Náczikám - ölelte át melegen Határdombi Laczi Vasadi urat - örömmel olvastam a hivatalosban, hogy mindenkivel kiegyeztél.
    Nem olvasta, mert nem is olvashatta. De a jó barát mindent felhasznál, hogy vigasztalást hinthessen a bánatos szivekre.
    Kovács Muki, a legjobb tánczos azt követelte, hogy az egész társaság, igy ahogy van, a templom előtt egyet tánczoljon. Lássák meg az irigyek, hogy az egész megye Vasadiékat a tenyerén hordja.
    Némi huzakodással, de a kedves család iránti forró szeretetből, a társaság csakugyan megtette, hogy a templom előtt kettőt-hármat rikkantott.
    A bánatot, mert az természetes, könnyü leirni, de az örömöt, mely annyi nem igaz forrásból származik: való vonásokkal mely ecset tudná megörökiteni a szenvedők és kétségbeesettek számára?
    A jó Vasadiéknak örömtől csillogó szemeire sokáig, sokáig nem jött álom. Meghatotta őket félreismert barátaiknak jósága, nagy előzékenysége s a férj nejét, a nő férjét vádolta gyöngéd szavakkal, a mért az emberekről annyi rosszat tudtak föltenni.
    A legsötétebb felhőkből csak egy vékony sugárka törjön elő s a levert ember oly kész határtalan bizalommal fordulni a magas egek felé.
    Mind Vasadi, mind Vasadiné megállapodott abban, hogy még ma, mert hisz reggel volt már, megkezdik a kölcsönkérést.
    Vasadiné a jó Csejthey nénihez megy, hogy a komáromi utczán megelőzze, Vasadi Határdombi Laczit veszi körül. Ez legnyájasabb volt hozzá s meg legjobban is megértette szivét.
    Egy kis szender, mint a harmat ereszkedett a kifáradt lelkekre.
    - Ah te vagy? Isten hozott - csapkodott kezeivel ide-oda Határdombi László ur - olyan kedvetlen vagyok. Képzeld, az a szemtelen Forgács Lajos ma már másodszor tolakodik be hozzám. Láttál ilyen gazembert? Ülj le. Éppen ebédhez akarunk ülni s jön. De hát a feleségemnek a legravaszabb ördög se tudna keresztüljárni az eszén, beküldte a kis fiamat, Aladárt: papa, a leves meghül. Persze csupa illemből is oda kiáltottam, hagyjátok azt a levest. Törtet be a nőm. Tudod, vágott azzal a borotva lelkével olyan pofát: jer enni, hogy Forgács uramnak se kellett több. Kotródott a rongyos ebe. Nem, az Istennek sem adok egy krajczárt. Nincs. Az egész világot én csak nem tarthatom. Kaparj kurta. Ne vendégeskedjél barátom, ha nincs sültre valód, élj turóval; ha nincs czipőre valód, járj bocskorban - de a becsületes embert ne fosztogasd. Nincs igazam? Mondhatom, rosszul hiszi, aki azt gondolja: Határdombi Lacziból balekot csinál. Utálom a kéregetőt, én még a koldusnak sem adok, mert egy valódi koldus sincs. A ki elfáradt, az leül, akinek nincs mit keresni, az odább áll. Vegyen kötelet, vagy ha ettől fél: oda adom a pisztolyomat. Egy durranás - és annyi. Mi? hát bruderkám, mivel szolgálhatok. Tanu kell valami szerződésre. Ezer örömmel. Csak a váltótól irtózom. Mióta a gaz Kovács Nándi kétszázötven forintig agyafurt módon behuzott: nincs égi szent, a kinek egy ötven forintig aláirjak. Eladtad a rétjeidet? Helyes. Mennyiért adtad el? Gondolom, szép summához jutottál. Ejnye, ejnye, kedves Náczikám, nézd, most vettem meg a Varga Gyuri nádasát, pár száz forintot nem tudnál-e nekem kiszakitani? Egy hétre teszem azt - vagy legfölebb Erzsébet-napig.
    Vasadi Ignácz ur mosolygott, köhögött, valamit kérdett, hogy a főispán itthon van-e Nagyváron? - s fölemelt fejjel, kemény léptekkel kiballagott.
    Határdombi elkisérte az okosság határáig, s ott a tiszta friss levegőbe kiáltotta: persze, egy ebédért egy ezerest? Ohó Náczi! Nem én ettem bolond gombát. Borodat megiszszuk, ételedet megeszszük, akár a husodat lerágjuk a csontodról, ha szépen megkérsz: de persze, pénzt. Nem olyan korszakban élünk.
    Talán hallott is valamit ezekből az aranygondolatokból Vasadi Ignácz ur, mert Kovács Muki előtt, a nagy jegenyefa előtt megállott, mintha azt méregetné, hogy milyen magas lehet ez a fa, milyen vastag, s egyáltalán hány éves - és midőn háborgó beteg lelkében e fogós kérdésekre megfelelt - gunyos mosolylyal visszafordult.
    A folyosó oszlopa mellől, jól eltakarva magát, nézte Kovács ur fürkésző barátját, hanem egy szóval se mondta: hát Náczi, ez a barátság, még be sem tekintesz.
    Valahogy sejtette, hogy Ignácz rosszban törheti a fejét, mert hiszen jó szeme van az embereknek. Csoszogva egy másik oszlophoz huzódott - majd eltünt a kertben, onnan egy palánkon átvetette magát, kiment a mezőre. Annyira kötelmének tartotta, hogy egy ingadozó embert, mint egy szakadozó omló partot elkerüljön.
    - Oh, ha még egyszer talpra állhatnék - kiáltotta Vasadi ur dolgozó-szobájában, melyben most a halál ült az iróasztal mellett és irta visszavonhatlanul elbocsátó uti levelét - hogy kikaczagnálak benneteket szivtelen viperák. Mindenemet elcsaltátok, hizelegve a szivembe csusztatok. Ah kigyók, kigyók, végezzetek velem hamar!...
    Hamar!
    Ha a nyomor, az élet e gyógyithatlan vérmérgezése, oly rohamosan végezné romboló munkáját, mint a nyári jégeső, mely néhány percz alatt kiöl kertet, mezőt, virulást: óh mi könnyü volna szembe nézni az elfordithatlan sorssal!
    Nem! mint a fának, melynek gyökerén pusztitó féreg dolgozik, egyenként kell elveszteni lombját, ágát, karjait s igy adni át a porladásnak derekát, hogy egy utolsó recscsenéssel bucsut mondjon szerencsésebb társainak: az embernek is ekként kell szétmorzsolódnia, perczről perczre, óráról órára, hétről hétre, mert ugrás nincs a természetben.
    Vasadi Ignáczék házánál előbb a kereskedősegédek tették meg sürü látogatásaikat; azután a végrehajtók jöttek el jegyzőkönyveikkel; majd ifju és öreg ügyvédek hajtattak be bátran az udvarba, alig méltatva egyetlen köszöntő kézintésre az arczából kikelt, de azért mosolyogni erőlködő gazdát - végre szabad volt belépni, betörni, benyargalni a népnek is, mert hozták a korlátokat lerontó végrehajtási jelvényt: a dobot! Fásultan nézte egy ideig Vasadi ur e polgári munkát, tördelte kezeit, sóhajtozott, szabad folyást engedett gyáva könyeinek, s mert látta, hogy a változhatlant megváltoztatni nem lehet, de ugy gondolta, hogy az erkölcsi törvények szerint nem is szabad: kitántorgott a parkba, elbujt a sürü bokrok közé s éppen olyan közönségesen, mint egy szegény munka nélküli, elzüllött mesterlegény, kihuzta belső zsebéből a hatszemü megváltót, a töltött revolvert - még egy pillantást vetett a kastélyra, melyben gyermekei bus örömmel gyönyörködnek a tomboló tömeg veszekedő kapkodásában, s melyben egy szegény asszony jegyzi darabról darabra az árverelésre felmutatott czikkeket - és - és egy megrázkódtató durranás!
    - Ah! -
    Ott nyugszik; ujjai még görcsösen vonaglanak; szemeivel küzd a szempillákat lezáró halál; a vér hosszu, állandó munkája után megpihen az erekben; megáll, mint az iszap, és megcsinálja az élet örök zátonyát.
    Senki se látja. A madarak szétröppentek. Egy, a ki látja, a mindenható jó isten, ott van az anya mellett, hogy a bízót atyai nyájas mosolyával vigasztalja és halkan a fülébe sugja: Bizzál édes leányom!
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában