hirdetés
Vissza

Charles Dickens: Copperfield Dávid_EPUB

113 / 808
Charles Dickens: Copperfield Dávid_EPUB

Ez a regény az író személyes élettörténete, enciklopédikus összefoglalás, az alkotó legjellemzőbb látomása a világról. Művének első része, a Gyermekévek, ifjúság, remekmű, melynek érzékletes szépségét nehéz elemezni. Egy mohó szemű kisfiú látószögéből szemlélt világ képe tárul fel előttünk, s a gyermekszemben - így Dávidéban is - megnyúlnak a körvonalak, az arányok többszörösükre növekednek. A felejthetetlen figurák - a bonyodalmak közt angyali-optimistán bukdácsoló Micawber úr, Trotwood Betsey kisasszony, az órmótlanul kövér, de Dávid szemében gyönyörű Peggotty és Heep Uriás, a Dickens-birodalom legvisszataszítóbb gazembere - mind tipikus dickensi teremtmények; varázslatosak és sok-sok emberi tulajdonság maradandó megszemélyesítői.

A Copperfield Dávid egyes szám első személyben megírt regény. Ez is erősíti önéletrajzi jellegét, hiszen az író - nem is túlságosan áttételesen -, a chathami boldogságot, a londoni magántanodát, a pasztagyárat, a kóborlások éveit, a küzdelmes és boldog gyermekkort álmodja vissza Dávid történetében. Kiiktatódik minden tételes eszmei tanítás, így válik a könyv letisztult remekművé: a világ érzékelésének, észlelésének és megismerésének hatalmas krónikájává. (Legeza Ilona)

A kötetet Mikes Lajos klasszikus szép fordításában adjuk közre.

  • Részlet az e-könyvből:

    VII. fejezet
    Első „félévem” a Salem-házban

    Másnap komolyan megkezdődött az iskola. Emlékszem, milyen mély hatást tett rám, hogy a tanteremben dühöngő lárma egyszerre halálos csenddé változott, mikor Creakle úr, a reggeli után, belépett s megállt az ajtóban, körültekintve rajtunk, mint valami mesebeli óriás, a ki szemlét tart foglyai fölött.
    Tungay is ott állt Creakle úr oldalán. Nem volt rá semmi oka, én legalább azt gondoltam, hogy oly mérgesen „Csend!”-et kiáltson, mert a fiúk kővémeredten meg se mukkantak.
    Beszélni Creakle urat láttuk, de hallani éppen ezért Tungayt hallottuk.
    - Nos, fiúk, megkezdjük az új félévet. Szedjétek össze magatokat az új félévben. Azt tanácsolom, hogy lássatok frissen a tanuláshoz, mert én is frissen látok a büntetéshez. Én nem tágítok. És hiába fogjátok dörzsölni magatokat; azt a jelet, a mit tőlem kaptok, le nem dörzsölitek. Most pedig dologra mindannyian!
    Mihelyt ez a félelmes bevezetés elhangzott és Tungay megint kibiczegett, Creakle úr odajött én hozzám, és azt mondta, hogy ha én híres vagyok a harapásomról, ő is híres arról, hogy harap. Azután elém tartotta a nádpálczát s azt kérdezte, mit gondolok, jó fog-e ez? Éles fog-e, he? Dupla fog-e, he? Hegyes fog-e, he? Harap-e, he? Harap-e? Minden kérdésnél jót húzott rám a pálczával, úgy, hogy vonaglottam fájdalmamban. Így tehát hamarosan polgárjogot nyertem a Salem-házban, (mint Steerforth mondta), és hamarosan rákaptam a könnyekre is.
    Nem mintha azt akarnám mondani, hogy mindez különös kitüntetésnek a jele volt, a melyben csak én részesűltem. Ellenkezőleg, kijutott ugyanebből a megtiszteltetésből a fiúk túlnyomó nagy részének, (különösen a kisebbeknek), mialatt Creakle úr körülsétált a tanteremben. Az iskola fele vonaglott és jajgatott a napimunka megkezdése előtt, s hogy mennyien vonaglottak és jajgattak, a napimunka befejezése előtt, arra igazán félek visszagondolni is, nehogy azt találják mondani, hogy túlozok.
    Azt hiszem, nem volt a föld hátán soha ember, a kinek több öröme telt a hivatásában, mint Creakle úrnak. Olyan gyönyörűséggel ütötte-verte a fiúkat, mintha farkas-étvágyát elégítette volna ki. Meg vagyok győződve róla, hogy különösen a pufók képű gyerekek voltak azok, a kiknek nem tudott ellenállni; az ilyen úgy megígézte, hogy nem nyughatott addig, a míg végig nem vágott rajta, hogy aznapra megbélyegezze. Magam is pufók fiú voltam; tudhatom hát. Ha ma eszembe jut ez a gazember, azzal az elfogulatlan fölháborodással gondolok rá, a melyet éreznék akkor is, ha mindezt csak hallomásból tudnám róla, s magam sohase lettem volna a hatalmában; de valósággal felforr a vérem arra a gondolatra, hogy ez az ember értelmetlen barom volt, a kinek nem volt több joga arra a nagy bizalomra, a melyet élvezett, mint arra, hogy tengernagy vagy hadvezér legyen, - a mely két utóbbi állás bármelyikében valószínűleg mérhetetlenül kevesebb kárt okozott volna.
    Óh, hogy’ megalázkodtunk előtte, mi nyomorult, kis engesztelő áldozatai egy könyörtelen bálványnak! Most látom csak, visszatekintve, milyen útrakelése volt éltünk hajójának az a hitvány szolgalét ilyen üresfejű, nagyképű alak rabságában!
    Itt ülök újra az íróasztal előtt, szemét lesve - alázatosan lesve a szemét, mialatt számtan-irkát vonalaz egy másik áldozat számára, a kinek éppen az imént verte laposra a kezét ugyanazzal a léniával, s a ki zsebkendőjével próbálgatja fájdalmát enyhíteni. Van dolgom bőségesen. Nem lustaságból lesem a szemét, hanem mert szinte betegesen feléje vonz az a félelmes kíváncsiság, hogy megtudjam, mit fog tenni a következő pillanatban, s vajon rajtam van-e a szenvedés sora, vagy más valakin. Mögöttem egész sor apró gyerek, szemében ugyanazzal az érdeklődéssel figyel reá. Azt hiszem, tudja is ezt, bár úgy tesz, mintha nem tudná. Rettenetes arczot vág, mialatt vonalozza a számtan-irkát. S egyszerre csak végigsiklik a tekintete az egész soron, s valamennyien lekapjuk a fejünket könyveink fölé és reszketünk. Egy pillanat múlva megint őt lessük. Egy szerencsétlen bűnös, a kinek rossz a feladványa, parancsára eléje lép. Hebegve mentegetődzik s ünnepélyesen ígéri, hogy holnapra jobban megcsinálja. Creakle úr élczelődik, mielőtt megveri, s mi nevetünk az élczen, - mi nyomorúlt kis kutyák, nevetünk, oly fakó arczczal, mint a hamu, s minden bátorságunk az inunkba száll.
    Itt ülök újra az íróasztal előtt, egy álmos nyári délután. Zümmögő zsongás hallatszik körülöttem, mintha a fiúk megannyi dongók volnának. Az étel faggyús zsírja nyomja a gyomromat, (pár órája csak, hogy ebédeltünk), s a fejem oly nehéz, mintha ólom volna. Odaadnám érte a világot, ha aludni mehetnék. Ott ülök, szememet Creakle úrra függesztve, s úgy pislogok rá, mint valami bagolyfi. Mikor egy pillanatra erőt vesz rajtam az álom, szundításomban is látom őt elmosódva, a mint vonalazza a számtan-irkát, a míg nesztelenűl mögém nem kerül s jót húzván rám, föl nem ébreszt, hogy egy vörös kolbász árán újra világosabban észrevegyem őt.
    Itt vagyok megint a játszótéren, s a szemem még mindig tele van az ígézetével, bárha nem láthatom. Az ablak helyettesíti, a melynek közelében, tudom, hogy ebédel, s helyette erre figyelek. Valahányszor láthatóvá lesz az arcza, az enyém esdő, alázatos kifejezést ölt. Ha olykor kitekint az üvegen át, elakad (Steerforthot kivéve) a legmerészebb fiú is ujjongása vagy kiáltása közepén, és elkomolyodik. Egyszer Traddles, (a legszerencsétlenebb fiú a világon), véletlenűl betöri labdájával ezt az ablakot. Most is reszketek, ha eszembe jut, mily iszonyúan megijedtem, mikor láttam, mi történt, s azt hittem, hogy a labda egyenesen Creakle úr szentséges fejére pattant.
    Szegény Traddles! Szűk, égkék-ruhájában, a melyben karja-lába olyan volt, mint a bécsi virsli vagy a tekercses pudding, a legvígabb, de egyben a legboldogtalanabb fiú volt valamennyiünk között. Mindig megbotozták, - azt hiszem, abban a félévben minden áldott nap kijutott neki a nádpálczából, kivéve egy hétfői ünnepnapot, a mikor csupán a vonalzóval kapott mind a két kezére, - és mindig készült, hogy megírja a dolgot a nagybátyjának, de sohasem írta meg. Pár perczig az asztalra hajtotta a fejét, azután valahogyan megint földerült, nevetgélni kezdett s telerajzolta csontvázzal a palatábláját, mielőtt fölszáradtak volna a könnyei. Eleinte el-eltünődtem, miféle vígaszt találhat Traddles a csontváz-rajzolásban; s egy ideig úgy néztem rá, mint valami remetére, a ki a mulandóság eme jelképeivel emlékezteti magát arra, hogy a botozás sem tarthat örökké. De azt hiszem, hogy voltaképpen csak azért tette, mert könnyű volt, s a csontvázhoz nem volt szükség arczvonásokra.
    Nagyon tisztességtudó volt, az bizony, ez a Traddles, s a fiúk szent kötelességének vallotta az összetartást. Meg is szenvedett érte több ízben; különösen egyszer, mikor Steerforth elnevette magát a templomban, s a sekrestyés azt gondolta, hogy Traddles volt, és kivezette őt. Most is látom, a mint az egész gyülekezet megvetése közben megy kifelé a karczerba. Sohasem árulta el, ki volt az igazi bűnös, bár másnap megbűnhödött érte s oly sokáig be volt csukva, hogy mikor kiszabadult, egy egész temetőre való csontváztömeg hemzsegett a latin szótárán. De megvolt érte a jutalma is. Steerforth kijelentette, hogy Traddles-ben nyoma sincs az árulkodó vonásnak, és ezt mindannyian a legnagyobb dicséretnek tekintettük. A mi engem illet, bár korántsem voltam oly bátor, mint Traddles, és jóval fiatalabb is voltam, szívesen eltűrtem volna jó sokat azért, hogy ilyen elismerésben részesüljek.
    Látni Steerforthot, a mint karján Creakle kisasszonynyal, megy előttünk a templomba, egyike volt életem legnagyobbszerű látványainak. A mi a szépséget illeti, Creakle kisasszonyt nem tartottam oly szépnek, mint a kis Emmit, nem is szerettem őt (nem mertem szeretni); de meg voltam győződve róla, hogy rendkívül bájos fiatal hölgy, s előkelőség dolgában fölülmúlhatatlan. Mikor Steerforth, fehér nadrágban, vitte a napernyőjét, büszke voltam rá, hogy ismerem; s azt hittem, hogy Creakle kisasszony akarva nem akarva szíve mélyéből imádni kénytelen őt. Sharp úr is, Mell úr is nevezetes személyiség volt előttem; de Steerforthtal szemben olyanok voltak csak, mint két csillag a naphoz képest.
    Steerforth nem vonta meg tőlem pártfogását és igen hasznos barátnak bizonyult, mivel azt, a kit ő megtisztelt a kegyével, senki sem merte bosszantani. Arra nem volt képes, - vagy legalább nem tette soha, - hogy megvédelmezzen Creakle úrral szemben, a ki nagyon szigorú volt hozzám; de valahányszor a szokottnál rosszabbul bántak velem, Steerforth mindig azt mondta, hogy nagyon rám férne egy kicsi az ő bátorságából, s hogy ő bizony el nem tűrné az ilyesmit. Éreztem, hogy ezzel bátorítani akart, s az volt a véleményem, hogy ez igen szép tőle. Volt azonban egy előnye is, - tudtommal az egyetlen, - Creakle úr szigorúságának. Azt tapasztalta, hogy a plakátom útjában volt, mikor föl s alá járt a pad mögött, a melyben ültem, és sétálás közben rám akart húzni egyet; e miatt nemsokára le is vétette a hátamról, és azóta többé nem is láttam.
    Egy véletlen körülmény bensőbbé tette köztem és Steerforth közt a viszonyt, még pedig oly módon, a mely nagy büszkeséggel és elégtétellel töltött el, bár olykor kellemetlenséggel is járt. Történt egyízben, mikor beszélgetéssel tisztelt meg a játszótéren, hogy véletlenül azt a megjegyzést tettem, hogy valami vagy valaki - most már nem emlékszem, mi - olyan, mint valami vagy valaki Peregrine Pickle-ben. Steerforth akkor nem szólt rá semmit; de mikor este lefeküdtem, azt kérdezte, vajon megvan-e az a könyvem.
    Megmondtam, hogy nincs meg, s elmagyaráztam neki, hogy’ történt, hogy olvastam azt is, meg a többi könyvet is, a melyről említést tettem.
    - És emlékszel rájok? - kérdezte Steerforth.
    - Hogyne emlékezném, - feleltem. Jó emlékezőtehetségem volt, s azt hittem, hogy nagyon jól emlékszem valamennyire.
    - Akkor hát mondok neked valamit, kis Copperfield, - szólt Steerforth. - Elmeséled majd nekem mind. Este sokáig nem tudok elaludni, reggel pedig rendszerint meglehetősen korán fölébredek. Sorba átvesszük majd egyiket a másik után. Végigcsinálunk majd rendszeresen egy kis Ezeregyéjszakát.
    Ez a megállapodás rendkívül hízelgő volt rám nézve, s még aznap este meg is kezdtük a terv megvalósítását. Miféle pusztításokat követtem el kedvencz íróimban, mialatt tolmácsuk voltam, nincs módomban megmondani, s ha tudnám, nem igen örülnék neki; de mélységesen hittem bennök, s a mit meséltem, legjobb meggyőződésem szerint, komolyan, mesterkéltség nélkül meséltem el; s e tulajdonságokkal szép eredményt értem el.
    A kellemetlen része az volt a dolognak, hogy éjjel gyakorta álmos voltam, vagy kedvetlen, és nem volt hangulatom az elbeszélés folytatására. Ilyenkor meglehetősen nehéz volt a föladatom, de el kellett végeznem, mert arról természetesen szó sem lehetett, hogy Steerforth várakozását ki ne elégítsem vagy tetszését koczkáztassam. Reggelenként is, mikor még fáradt voltam és nagyon szívesen pihentem volna még egy órahosszat, bosszantó dolog volt, hogy fölráztak, mint Seherezáde szultánát és rákényszerítettek egy hosszú mesére, mielőtt megszólalt az ébresztő csengő. Csakhogy Steerforth határozott lélek volt, s mivel viszonzásúl segített a számtani föladataimban és a gyakorlataimban, s megmagyarázott minden nehezebb leczkét, teljességgel nem fizettem rá az alkura. Igazat kell azonban szolgáltatni magamnak is. Távol állt tőlem minden önérdek vagy önzés, sőt nem is azért tettem, a mit tettem, mintha féltem volna tőle. Csodáltam és szerettem őt, s helyeslése elegendő jutalmam volt. Oly becses volt előttem, hogy most is fájó szívvel gondolok vissza e semmiségekre.
    Steerforth különben figyelmes is volt, s figyelmességének különösen egy ízben oly kíméletlen jelét adta, a mely, azt hiszem, szinte tantalusi kínokat okozott a szegény Traddlesnek meg a többieknek. Peggotty igért levele - mennyi vigasz rejlett e levélben! - megérkezett, mielőtt a félév párhetes lett volna, s a levéllel kalács is érkezett, valóságos narancsfészekben, meg két üveg kankalinbor. Ezt a kincset, kötelességszerűen, Steerforth lábai elé tettem, s arra kértem, hogy oszsza el.
    - Tudod-e mit, kis Copperfield, - szólt Steerforth, - a bort félreteszszük, hogy legyen a torkodat mivel köszörűlni, mesélés közben.
    Elpirultam erre az ötletre és szerényen arra kértem, hogy erre ne is gondoljon. De ő azt felelte, hogy hébe-korba észrevette, hogy rekedt vagyok, - krákog kissé a torkom, ezt mondta szó szerint, - s ezért minden csöppet arra a czélra kell szentelni, a melyet említett. Ennek következtében el is zárta a bort a ládájába, megtöltött belőle időnként egy kis üvegcsét, s a dugóba illesztett lúdtollszáron keresztül belém csöpögtette, valahányszor azt gyanította, hogy frissítőre van szükségem. Olykor, hogy növelje különleges erejét, oly szíves volt, hogy narancsnedvet facsart belé, vagy gyömbérrel fűszerezte, vagy feloldott benne egy csepp borsosméntát; s bár nem mondhatnám, hogy a bor zamatja nyert e kísérletekkel, vagy hogy éppen ez a keverék lett volna a legjobb gyomorerősítő, éjjel befejezésül és reggel bevezetésül, - mégis hálásan megittam, és figyelmessége nagyon meghatott.
    Úgy rémlik most nekem, mintha hónapokon át foglalkoztunk volna Peregrine-nel és még tovább a többi mesével. Azt az egyet bizonyosan tudom, hogy intézményünk mesehiány miatt sohasem rokkant meg, s hogy a bor csaknem oly sokáig eltartott, mint a mesélnivaló. A szegény Traddles, - valahányszor eszembe jut, furcsamód nevetni volna kedvem, és könnybe lábad a szemem, - rendesen a kórus szerepét töltötte be, s úgy tetette magát, mintha a mulatságos fordulatoknál görcsös nevetés fogná el, a mese nyugtalanító részeinél pedig rettentően megijedne. Ez persze igen gyakran kihozott a sodromból. Egyik főtréfája - emlékszem - az volt, hogy úgy tett, mintha meg nem állhatná, hogy a fogait ne vaczogtassa, valahányszor egy alguasilról volt szó, kapcsolatban Gil Blas élményeivel; és emlékszem arra is, hogy mikor Gil Blas találkozott Madridban a rablóvezérrel, ez a szerencsétlen tréfálkozó színlelt rémületében olyan lármát csapott, hogy meghallotta Creakle úr is, a ki éppen kémszemlét tartott a folyosón, és derekasan elnadrágolta őt rendetlenkedéséért a hálószobában.
    A mi regényességre, álmodozásra való hajlam volt bennem, azt ez a sok mesemondás a sötétben kifejlesztette; és e szempontból az egész dolog nem igen vált nagy javamra. De hogy úgy beczézgettek a szobámban, mint valami játékszert, meg az a tudat, hogy mesemondó készségemnek híre kelt a fiúk között s rám terelte a közfigyelmet, bárha a legfiatalabb voltam, egyre nagyobb erőfeszítésre ösztökélt. Oly iskolában, a melyet puszta kegyetlenséggel vezetnek, akár tökfilkó áll az élén, akár nem, nem valószínű, hogy sokat tanulhat az ember. Azt hiszem, hogy a fiúk általában oly tudatlanok is voltak, a minő tudatlan csak lehet egy diáksereg. Sokkal inkább nyaggatták és verték őket, semhogy tanulhattak volna. Több sikerrel nem folytathatták a tanulást, mint a mily sikerrel bárki bármit is művelhet egy folytonosan bajjal, kínnal és gyötrelemmel teljes élet során. De az én parányi hiúságom és Steerforth segítsége engem valahogyan mégis csak előbbre hajtott; s habár, a mi a büntetést illeti, nem sokat, vagy éppen semmit sem használt, mégis, a míg ott voltam, kiváltam az egész seregből, a mennyiben állandóan fel-fecsípegettem néhány morzsáját a tudománynak.
    Nagyon támogatott ebben Mell úr, a kinek kedve telt bennem, a miért ma is hálásan gondolok rá. Mindig fájt, hogy azt kellett látnom, hogy Steerforth rendszeres kicsinyléssel bánt vele s ritkán mulasztotta el az alkalmat arra, hogy érzelmeiben meg ne sebezze vagy másokat erre ne csábítson. Ez hosszú időn át annál inkább nyugtalanított, mert Steerforthnak, a ki előtt épp oly kevéssé tudtam titkot rejtegetni, mint kalácsot vagy bármi más kézzelfogható holmit, nemsokára elmondtam annál a két öregasszonynál tett látogatásomat Mell úr társaságában; és mindig attól féltem, hogy Steerforth kikottyantja és Mell urat csúfolni fogja vele.
    Nem is gondolt arra egyikünk sem, merem állítani, mikor az első nap ott reggeliztem s a pávatollak árnyékában a flóta hangjai mellett elaludtam, milyen következményei lesznek jelentéktelen személyiségem bevezetésének abba a szegényházba. De a látogatásnak előre nem látott következményei voltak, még pedig a maguk mivoltában komoly következményei.
    Egyszer, mikor Creakle úr gyöngélkedvén otthon maradt, a minek természetesen élénken örült az egész iskola, egész délelőtt hatalmas lármát csaptak munka közben a fiúk. A nagy megkönnyebbűlés és elégedettség érzetében nehéz volt féken tartani őket; bár a rettegett Tungay kétszer vagy háromszor is bebiczegett falábán és följegyezte a főbűnösök neveit, nagy hatást nem ért el, mert a fiúk bizonyosak voltak benne, hogy másnap amúgy is kijár a büntetés, akárhogy’ viselkednek, s ezért kétségtelenül nagy bölcsen azt gondolták, hogy legalább a mai napot kiélvezik.
    Aznap, szombat lévén, voltaképpen félünnep volt. De mivel a lárma a játszótéren zavarhatta volna Creakle urat, s arra, hogy sétálni menjünk, nem volt alkalmas az idő, délutánra beparancsoltak bennünket az iskolába, s a rendesnél könnyebb feladatot kaptunk, a melyek erre az alkalomra készültek. A hétnek az a napja volt, a melyen Sharp úrnak kimenője volt, hogy parókáját felsüttesse. Úgy hogy Mell úr, a kire rá szoktak sózni minden kellemetlenséget, bármi volt, egyedül maradt az iskolában. Ha egy bika vagy medve fogalmát párhuzamba állíthatnám oly szelid lénynyel, a minő Mell úr volt, akkor kapcsolatban azzal a délutánnal, mikor a tombolás tetőpontra hágott, e két állat valamelyikéhez hasonlítanám őt, a mint ezer meg ezer kutya hajszolja. Most is látom, a mint csontos kezére támaszkodva, fájó fejét könyve fölé hajtja íróasztalán s keservesen kínlódik fárasztó munkájával, mialatt oly lárma tombol körülötte, a melybe beleszédűlne az alsóház elnöke is. Néhány fiú fölugrott a helyéről, ki a padból, s „kinn a farkas, benn a bárány”-t játszottak; mások; nevettek, énekeltek, fecsegtek, tánczoltak, ordítottak; ismét mások dobogtak a lábukkal, közben keringőztek, vigyorogva, arczfintorgatva, majmolva őt háta mögött és szemben vele; csúfolták szegénységét, csizmáját, kabátját, édes anyját, egyszóval mindent, a mi hozzája tartozott, s a mit tisztelniök kellett volna.
    - Csend! - kiáltott Mell úr, hirtelen fölugorva, s nagyot csapva egy könyvvel íróasztalára. - Mit jelent ez? Lehetetlen elviselni! Beleőrül az ember! Hogy’ bánhattok velem így, fiúk?
    Az én könyvem volt, a mivel az asztalra csapott; s a mint ott álltam mellette, követve tekintetét, a melyet körüljártatott a teremben, láttam, hogy a fiúk mind megálltak, némelyek hirtelen meglepetésökben, mások félig ijedten, s némelyek talán el is szomorodva.
    Steerforthnak az iskola mélyén volt a helye, a hosszú terem túlsó végében. Háttal a falhoz támaszkodva állt, zsebredugott kezekkel, s Mell úrra nézett, száját csucsorítva, mintha fütyülni akarna, mikor Mell úr rátekint.
    - Hallgasson, Steerforth! - szólt Mell úr.
    - Hallgasson maga, - szólt Steerforth elvörösödve. - Kivel beszél így?
    - Üljön le, - szólt Mell úr.
    - Üljön le maga, - szólt Steerforth, - és törődjék a maga dolgával.
    Vihogás hallatszott s némi tetszésmoraj; de Mell úr oly sápadt volt, hogy rögtön csend lett megint, s egy fiú, a ki a háta mögé ugrott, hogy újra csúfot űzzön édes anyjából, meggondolta magát s úgy tett, mintha új tollra lett volna szüksége.
    - Ha azt hiszi, Steerforth, - szólt Mell úr, - hogy nincs tudomásom róla, milyen hatalma van itt mindenki fölött, - (kezét akkor, azt hittem, meg se gondolva, mit tesz, fejemre tette) - vagy hogy nem vettem észre, mikép lázítja néhány percz óta fiatalabb társait mindenféle gyalázatosságra ellenem, akkor csalódik.
    - Nem bajlódom azzal egyáltalában, hogy magával törődjem, - szólt Steerforth hűvösen, - és így véletlenül nem csalódtam.
    - S a mikor arra használja föl itt kegyencz voltát, - folytatta Mell úr, miközben ajka nagyon erősen remegett, - hogy sértegessen egy úri embert...
    - Egy micsodát? - Hol az az úri ember? - szólt Steerforth.
    Ekkor valaki így kiáltott föl: - „Gyalázat, Steerforth! Ez már sok!” - Traddles volt; de Mell úr nyomban rászólt, hogy hallgasson.
    - Hogy sértegessen olyan embert, a kinek az életben nem kedvez a szerencse, a ki soha meg nem bántotta önt, s a kit ellenkezőleg sok oka van meg nem sérteni, oly okok, a melyek megértésére elég idős és elég eszes, - szólt Mell úr, miközben ajka egyre jobban remegett, - akkor hitvány, aljas dolgot mivel. Leülhet vagy állva maradhat, a hogy’ kedve tartja. Copperfield, folytassa.
    - Kis Copperfield, - szólt Steerforth, előbbre jőve, végig a termen, - várj egy kicsit. Mondok valamit magának, Mell úr, egyszersmindenkorra. Ha engem hitványnak vagy aljasnak vagy bármi más effélének mer nevezni, akkor maga arczátlan koldus. Tudja, hogy mindig koldus; de ha ilyesmit tesz, akkor arczátlan koldus.
    Nem vagyok tisztában vele, vajon meg akarta-e ütni Mell urat, vagy Mell úr akarta-e megütni őt, vagy vajon ez volt-e a szándékuk kölcsönösen. Csak azt láttam, hogy megdermedt az egész iskola, mintha kővé vált volna, s egyszerre csak ott termett közöttünk Creakle úr, Tungay kíséretében, Creaklené asszony és Creakle kisasszony pedig az ajtóból néztek be a terembe, mintha nagyon meg volnának réműlve. Mell úr az íróasztalra könyökölve, arczát kezébe temetve, néhány pillanatig mozdulatlanúl ült a helyén.
    - Mell úr, - szólt Creakle úr, karon ragadva és megrázva őt; és suttogása most az egyszer oly hallható volt, hogy Tungay szükségtelennek tartotta szavait ismételni; - remélem, nem feledkezett meg magáról?
    - Nem, uram, nem, - felelt a tanító föltekintve és nagy izgatottságában fejét rázva és kezét dörzsölgetve. - Nem, uram, nem. Gondoltam magamra, én - nem, Creakle úr, én nem feledkeztem meg magamról, én - én gondoltam magamra, uram. Én - én - szerettem volna, ha Creakle úr egy kissé hamarabb gondolt volna rám. Ez - ez - több szívességre vallott volna, uram, igazságosabb lett volna, uram. Megkímélt volna egynémely dologtól, uram.
    Creakle úr, keményen Mell úrra tekintve, Tungay vállára tette a kezét, a lábát fölrakta a legközelebbi padra, és ráült az íróasztalra. Miután trónusáról még egyre keményen nézett Mell úrra, a mint ez a fejét rázta, a kezét dörzsölte és oly izgatott maradt továbbra is, mint volt, Creakle úr Steerforth-hoz fordult és így szólt:
    - Nos, Steerforth, minthogy ő nem méltat arra, hogy elmondja, - mi történt?
    Steerforth kitért egy kis ideig a kérdés elől; s megvetően és haragosan méregetve ellenfelét, egy szót sem szólt. Önkénytelenül arra gondoltam ezalatt, emlékszem, mily előkelő jelenség Steerforth, s vele szemben mily közönséges, milyen igénytelen Mell úr.
    - Hogy’ értette azt, a mit kegyenczekről beszélt? - szólt végre Steerforth.
    - Kegyenczekről? - ismételte Creakle úr, miközben hirtelen kidagadtak homlokán az erek. - Ki beszélt kegyenczekről?
    - Ő, - szólt Steerforth.
    - S ha szabad kérnem, hogy’ értette ezt, uram? - kérdezte Creakle úr, dühösen segédjéhez fordulva.
    - Úgy értettem, Creakle úr, - felelt ez halkan, - a hogy’ mondtam; hogy egy növendéknek sincs joga ahhoz, hogy kegyencz voltát az én lealacsonyításomra használja föl.
    - Az ön lealacsonyítására? - szólt Creackle úr. - Hallatlan! De engedje meg hát, tisztelt Hogyishíjják uram, hogy megkérdezzem, - (Creakle úr itt keresztbefonta mellén a karját, a pálczáját s minden egyebét, és olyan csomóba rántotta össze a szemöldökét, hogy apró szeme alig látszott ki alóla), - vajon mikor kegyenczeket emlegetett, a kellő tiszteletet tanusította-e irántam? Irántam, uram, - szólt Creakle úr hirtelen Mell úr felé lökve a fejét és ismét visszarántva, - az intézet főnöke és az ön kenyéradója iránt!
    - Meggondolatlanság volt, uram, készségesen bevallom, - szólt Mell úr. - Nem tettem volna, ha el nem hagy a hidegvérem.
    Itt Steerforth közbevágott:
    - Azután hitványnak nevezett, majd meg aljasnak, mire én koldúsnak mondtam. Ha el nem hagy a hidegvérem, talán nem neveztem volna őt koldúsnak. De megtettem, s kész vagyok viselni a következményeit.
    Talán meg sem gondolva, vajon egyátalán voltak-e viselendő következmények, valósággal föllelkesedtem erre a lovagias beszédre. Megvolt a hatása a fiúkra is, mert halk moraj támadt köztük, bár egyikük sem szólt egy szót sem.
    - Valóban meglep, Steerforth, - bár nyiltsága becsületére válik, - szólt Creakle úr, - csakugyan becsületére válik, - meglep, Steerforth, meg kell mondanom, hogy képes volt ilyen jelzővel illetni bárkit is, uram, a ki a Salem-ház fizetett alkalmazottja.
    Steerforth elnevette magát.
    - Ez uram, - szólt Creakle úr, - nem válasz a megjegyzésemre. Ennél többet várok öntől, Steerforth.
    Ha Mell úr közönséges embernek tűnt föl előttem, szemben ezzel a gyönyörű fiúval, tisztára lehetetlenség volna megmondanom, milyen közönségesnek tűnt föl Creakle úr.
    - Tagadja le, - szólt Steerforth.
    - Tagadja le, hogy koldús, Steerforth? - kiáltott Creakle úr. - Hát hol szokott koldúlni?
    - Ha ő maga nem is koldús, - szólt Steerforth, - a legközelebbi rokona az. Ez pedig egyre megy.
    Rám tekintett, és Mell úr keze gyöngéden megveregette a vállamat. Ránéztem pirúló arczczal és bűnbánó szívvel; de Mell úr Steerforthra szegezte a tekintetét. Tovább is nyájasan veregette a vállamat, de folyton Steerforthra nézett.
    - Mivel azt várja tőlem, Creakle úr, hogy igazoljam magamat, - szólt Steerforth, - s mondjam meg, mire czélzok, - megmondom hát, hogy az édes anyja egy szegényházban alamizsnáskodik.
    Mell úr még mindig rá nézett s még egyre nyájasan a vállamat veregette, és suttogva így szólt magában, ha ugyan jól hallottam: - Mindjárt gondoltam, hogy ez az.
    Creakle úr a segédjéhez fordúlt, s homlokát szigorúan összeránczolva, mesterkélt udvariassággal így szólt:
    - Nos, Mell úr, hallotta, mit mond ez az úri ember. Arra kérem, legyen szíves, igazítsa helyre állítását az egész iskola színe előtt.
    - Igaza van, uram, minden helyreigazítás nélkül, - felelt Mell úr, halálos csend közepett; - a mit mondott, igaz.
    - Akkor arra kérem, legyen szíves, jelentse ki nyilvánosan, - szólt Creakle úr, fejét féloldalt lógatva, s szemét körüljártatva az iskolán, - vajon volt-e erről valaha tudomásom énnekem, most e pillanatig?
    - Azt hiszem, közvetlenül nem volt, - felelt Mell úr.
    - Micsoda! Nem tudja? - szólt Creakle úr. - Csakugyan nem tudja?
    - Azt hiszem, - válaszolt a segéd, - sohasem hihette azt, hogy életviszonyaim túlságosan fényesek. Jól tudja, milyen helyzetem van, s milyen volt itt mindig.
    - Azt hiszem, ha már erre tér rá, - szólt Creakle úr, a kinek erei jobban kidagadtak, mint valaha, - hogy ön egyáltalában fonák helyzetben volt s ezt az intézetet tévedésből szegények iskolájának tekintette. Mell úr, ha önnek is úgy tetszik, el kell válnunk egymástól. Minél hamarabb, annál jobb.
    - Legalkalmasabb pillanat erre - felelt Mell úr fölállva - a mostani.
    - A hogy’ tetszik, uram! - szólt Creakle úr.
    - Búcsúzom öntől, Creakle úr, és mindannyioktól, - szólt Mell úr, körültekintve a teremben, s újra gyöngéden megveregette a vállamat. - Steerforth James, jobb kívánsággal nem válhatok el öntől, mint hogy valamikor szégyelje azt, a mit ma művelt. Egyelőre szívesebben látnám önt bárminek, mint akár a magam, akár bárki más barátjának, a ki iránt érdeklődöm.
    Még egyszer vállamra tette a kezét; azután magához vette a flótáját s egypár könyvet az íróasztalából, s benne hagyván a kulcsot utódja számára, távozott az iskolából, hóna alatt minden vagyonával. Creakle úr pedig, Tungay útján, beszédet mondott, a melyben megköszönte Steerforthnak, hogy megóvta, (bárha talán túlságos hévvel), a Salem-ház függetlenségét és tekintélyét. Beszédét azzal végezte, hogy kezet szorított Steerforthtal, miközben mi háromszoros éljent kiáltottunk - nem egészen tudtam, hogy mire, de sejtettem, hogy Steerforthra, s ezért magam is harsányan éljeneztem, habár nyomorúságosan éreztem magam. Creakle úr ezután megbotozta Traddles Tommyt, mivel Mell úr távozása alkalmából éljenzés helyett sírva fakadt; s végül visszament pamlagára vagy ágyába vagy más valahová, a honnan közénk jött volt.
    Magunkra maradtunk ekkor, s emlékszem, nagyon zavarodottan nézegettük egymást. A mi engem illet, oly lelkiismereti furdalást és töredelmet éreztem azért, a mi részem nekem volt a történtekben, hogy semmi más vissza nem tarthatta volna könnyeimet, csak az a félelem, hogy Steerforth, a ki - láttam - gyakran rám tekintett, barátiatlanságnak - vagy jobban mondva, tekintettel a köztünk lévő korkülönbségre, s arra az érzelemre, a melylyel iránta viseltettem, tiszteletlenségnek foghatná föl, ha elárulnám azt a meghatottságot, a mely erőt vett rajtam. Traddlesra nagyon haragudott, és azt mondta, örül, hogy megkapta a részét.
    Szegény Traddles, a ki ekkorra túlesett már fájdalmának azon a fokán, a melyen fejét az asztalra szokta hajtani, s már rendes szokása szerint a csontvázrajzolásban keresett vígaszt, kijelentette, hogy nem törődik vele. Mell úrral csúnyán bántak.
    - Ki bánt vele csúnyán, te anyámasszony katonája? - kérdezte Steerforth.
    - Kicsoda? Hát te, - felelt Traddles.
    - Mit csináltam? - kérdezte Steerforth.
    - Mit csináltál? - vágott vissza Traddles. - Megsebezted érzelmeit és megfosztottad állásától.
    - Érzelmeit! - ismételte Steerforth megvetően. - Érzelmei hamarosan kiheverik a sebet, kezeskedem róla. Az ő érzelmei nem olyanok, mint a tieid, Traddles kisasszony. A mi pedig az állását illeti, - a mely gyönyörű kis állás volt, mondhatom, - hát azt hiszed, hogy nem írok rögtön haza s nem gondoskodom róla, hogy juttassanak egy kis pénzt neki? Te kávénénike!
    Azt gondoltuk, hogy Steerforthnak ez a szándéka nagyon nemes. Édes anyja özvegy volt és gazdag, s azt beszélték, hogy csaknem minden kérését teljesítette. Valamennyien rendkívül örültünk Traddles kudarczának, és Streeforthot az egekig magasztaltuk; különösen, mikor megmagyarázta, aminthogy valóban erre méltatott bennünket, hogy a mit tett, nyilvánvalóan értünk tette, a mi érdekünkben, s hogy nagy jót tett velünk önzetlen cselekedetével.
    De azért be kell vallanom, hogy mikor aznap este folytattam a sötétben a mesemondást, nem egyszer úgy rémlett, hogy Mell úr ócska flótája cseng panaszosan a fülemben; s mikor végre Steerforth elfáradt s én lefeküdtem, azt képzeltem, oly szomorúan szól valahol, hogy valósággal szerencsétlennek éreztem magamat.
    Csakhamar elfelejtettem Mell urat, miközben elmélyedtem Steerforth csodálásába, a ki a műkedvelő könnyed modorában, könyvet sem használva, (azt hittem akkor, könyv nélkül tud mindent), átvette Mell úr néhány osztályát, a míg új tanító nem akadt. Az új tanító latin iskolából jött hozzánk, s mielőtt megkezdte teendőit, egyízben Creakle úrék asztalánál ebédelt, hogy Steerforthnak bemutathassák. Steerforth nagy elismeréssel beszélt róla, s azt mondta, hogy fenegyerek. A nélkül, hogy világosan megértettem volna, miféle tudományos kitüntetés rejlik e szó mögött, nagyra becsültem érte és egy cseppet sem kételkedtem magasabb rendű ismereteiben, habár sohasem fáradozott velem úgy, - nem mintha valaki lettem volna, - mint Mell úr.
    Csupán egyetlenegy másik esemény történt még ebben a félévben, a mely az iskolai élet rendes kerékvágásán kívül esvén, oly benyomást tett rám, a mely még ma is él az emlékezetemben. Él pedig több oknál fogva.
    Egy délután, mikor valamennyiünket borzalmas zűrzavarban kínoztak, és Creakle úr rettenetesen osztogatta az ütlegeket jobbra-balra, belépett Tungay és harsány hangon, mint rendesen, azt kiáltotta: - Copperfieldet vendégek keresik!
    Creakle úr néhány szót váltott vele arról, hogy kik a vendégek és melyik terembe vezessék őket; azután pedig engem, a ki a bejelentés hallatára a rendes szokás szerint fölálltam s ámúlatomban majd elájultam, utasítottak, hogy menjek föl a hátsó lépcsőn és vegyek föl tiszta ingfodrot, mielőtt lemegyek az ebédlőbe. Engedelmeskedtem a parancsnak, miközben fiatal kedélyem addig soha nem tapasztalt zavarban és izgalomban hányódott; s mikor az ebédlő ajtaja elé érve az jutott eszembe, hogy hátha az édes anyám, - mindaddig csak Murdstone úrra vagy a nénjére gondoltam, - visszahúztam a kezemet a kilincsről és megálltam, hogy kisírjam magam, mielőtt a szobába lépek.
    Eleinte senkit sem láttam; de mivel éreztem, hogy valaki nyomja az ajtót, az ajtó mögé pillantottam, és nagy bámulatomra Peggotty urat meg Hamet láttam ott, a mint kalapjukat lekapva bókoltak előttem s egymást kölcsönösen a falhoz szorították. Önkénytelenül elnevettem magamat; de sokkal inkább azon való örömömben, hogy viszontlátom őket, mint megjelenésük furcsasága miatt. Melegen kezet szorongattunk, s én nevettem, addig nevettem, míg végül elő kellett rántanom a zsebkendőmet, hogy könnyes szememet megtöröljem.
    Peggotty úr, (a kinek tátva maradt a szája, emlékszem, az egész látogatás alatt), nagy részvéttel nézte, mit csinálok, és oldalba bökte Hamet, hogy szólaljon meg már.
    - Ne ríjjon, no, Davy ifjúr! - szólt Ham, szokott becsületes vigyorgásával. - Ejnye, hogy’ megnőtt!
    - Megnőttem? - kérdém, szememet törülgetve. Tudomásom szerint nem volt a sírásra semmi különös okom; de hogy’ hogy’ nem, sírva fakadtam azon, hogy viszontlátom régi barátaimat.
    - Hogy’ megnőtt-e, Davy ifjúr? De meg ám! - szólt Ham.
    - De meg ám! - szólt Peggotty úr.
    Újra nevetnem kellett, mikor láttam, hogy egymásra nevetnek, s azután nevettünk mind a hárman, a míg az a veszedelem nem fenyegetett, hogy megint sírva fakadok.
    - Tudja, Peggotty úr, hogy’ van a mama? - kérdeztem. - És hogy’ van az én drága, jó, öreg Peggottym?
    - Megvannak, - szólt Peggotty úr.
    - Hát a kis Emmi, meg Gummidgené?
    - Meg - vannak, - szólt Peggotty úr.
    Rövid szünet támadt. Peggotty úr, hogy véget vessen a zavaromnak, előszedett a zsebeiből két csoda nagy tengerirákot, egy óriási botrogot, meg egy apró rákfélével megtöltött hatalmas vászonzacskót, s valamennyit Ham karjára rakta.
    - Lám-é, - szólt Peggotty úr, - minekutánna tuggyuk abbú, a mikor nálunk vót, hogy szeret efféle nyalánkságot, gondótuk, hogy nem vetné meg. Az anyó főttye, az övé. Gummidgené főzte. Úgy vót, - folytatta lassan Peggotty úr, a ki bizonyára azért ragaszkodott ehhez a tárgyhoz, mert hirtelenében nem jutott más az eszébe, - Gummidgené főzte, abbion.
    Megköszöntem szépen. Peggotty úr pedig, miután ránézett Hamre, a ki birkavigyorgással állt a helyén, karján a rákfélével, a nélkül, hogy eszeágába is jutott volna bátyjaurát támogatni, így folytatta:
    - Lám-é, mivelhogy a szél meg az ár a kedvünkbe járt, az egyik yarmouthi bárkánkon eljutottunk Gravesendig. A húgom megírta vót nékem ennek a helynek a nevit, oszt megírta, hogy ha valamikor netalántán Gravesendbe kerűlök, gyüjjek el ide, oszt keressem meg a Davy ifjurat, oszt tudassam vele, hogy alássan tisztelteti és minden jót kíván, oszt mongyam meg, hogy mingyájan jó megvannak, abbion. A kis Emmi meg maj megírja a húgomnak, ha hazamék, hogy láttam az úrfit, oszt hogy az úrfi hasonlóképpen jó megvan, oszt ilyeténképpen valóságos ördögmotolláját jácczunk.
    Meg kellett egy kissé erőltetnem az eszemet, a míg kitaláltam, hogy’ érti Peggotty úr ezt a hasonlatot, a mely kifejezte a híradás egész körforgását. Azután melegen megköszöntem a szívességét; s érezve, hogy elpirulok, azt mondtam, hogy a kis Emmi is bizonyosan megváltozott már, mióta kagylót szedegettünk meg kavicsot a tengerparton.
    - Innet-onnat egész asszony lett má, abbion, - szólt Peggotty úr. - Kérdezze meg tőle.
    Hamet gondolta, a ki súgárzott örömében s helyeslően bólogatott a rákos zacskó fölött.
    - Oszt mijjen csinos a képe! - szólt Peggotty úr, miközben fényben úszott az arcza.
    - Oszt mijjen okos! - szólt Ham.
    - Hát még az írása! - szólt Peggotty úr. - Ojjan fekete, mint a korom. Oszt akkora, hogy akárhonnat meglácczik.
    Valóban nagy gyönyörűség volt látni azt a rajongást, a mely Peggotty urat lelkesítette, mikor kis kedvenczére gondolt. Itt áll újra előttem; durva, szőrös arcza úgy sugárzik az örömtől, a szeretettől, a büszkeségtől, hogy leírhatatlan. Becsületes, nyílt szeme ragyog és szikrázik, mintha valami tündöklő fény rezgene mélységében. Domború melle zihál a gyönyörtől. Szabadon lengő, erős két kezét ökölbe szorítja a komoly meggyőződés; s minden szavának nyomatékot ad jobb karjával, a mely töprengésemben úgy hat rám, mint valami pőröly.
    Ham épp oly komoly volt, mint ő. Bizonyos, hogy még sok egyebet is mondtak volna a kis Emmiről, ha meg nem zavarja őket Steerforth váratlan megjelenése, a ki látván, hogy az egyik sarokban két idegennel beszélgetek, a nóta végét, a melyet dúdolgatott, elharapva, odaszólt hozzám: - Nem tudtam, hogy itt vagy, kis Copperfield! - (mert nem a rendes fogadó-szobában voltunk), - azután elhaladt mellettünk, hogy kimenjen.
    Nem tudom bizonyosan, vajon azért-e, mert büszke voltam rá, hogy olyan barátom van, mint Steerforth, vagy mert meg akartam magyarázni neki, hogy’ tettem szert olyan jóbarátra, mint Peggotty úr, csakhogy a mint kifelé indult, utána kiáltottam. Azt mondtam szerényen - Istenem! hogy’ eszembe jut minden oly hosszú idő múlva!
    - Kérlek, Steerforth, ne menj ki. Két yarmouthi hajós van itt, - nagyon kedves, jó emberek, - a dajkám rokonai, a kik átjöttek Gravesendből, hogy meglátogassanak.
    - Mit nem mondasz? - szólt Steerforth visszatérve. - Örülök, hogy van szerencsém. Hogy’ vannak?
    Volt valami fesztelenség a modorában - vidor, könnyed modora volt, de azért nem nyegle, - a minek, ma is azt hiszem, valami igézetes ereje volt. Ma is az a meggyőződésem, hogy éppen e fesztelensége, duzzadó életkedve, gyönyörü hangja, szépséges arcza és alakja, s a mennyire tudom, mindezen kívül valami veleszületett vonzóereje következtében (a melylyel, azt hiszem, kevesen dicsekedhetnek), olyan varázs áradt belőle, a melynek természetes gyöngeség volt engedni s a melynek nem sok ember tudott ellenállani. Akkor is alig győztem nézni, mennyire elbájolta őket, s hogy’ megnyílt előtte a lelkök egy pillanat alatt.
    - Kérem, Peggotty úr, - szóltam, - tudatnia kell az otthoniakkal azt is, ha elmegy az a levél, hogy Steerforth úr nagyon szíves hozzám, s hogy ő nélküle nem is tudnék itt mit csinálni.
    - Bolondság! - szólt Steerforth nevetve. - Ilyesmit kár beszélned.
    - És ha Steerforth úr elkerül valamikor Norfolkba vagy Suffolkba, - szóltam, - mikor én is ott leszek, akkor számíthat rá Peggotty úr, hogy kiviszem őt Yarmouthba, ha ugyan lesz hozzá kedve neki, hogy megnézzük a házát. Ilyen pompás házat sohase láttál még, Steerforth. Bárkából készült.
    - Bárkából? Csakugyan? - kérdezte Steerforth. - Ez már aztán igazán az ilyen derék hajósnak való ház.
    - Úgy van, uram, úgy van, uram, - szólt Ham vigyorogva. - Igaza van a fiatal úrnak. Davy úrfi, hej! a fiatal úrnak igaza van. Derék hajós! Éjjen! Éjjen! Derék biz a! Az ám!
    Peggotty úr épp úgy el volt ragadtatva, mint az öcscseura, bár szerénysége tiltotta, hogy a személyét illető bókot hasonló ujjongással fogadja.
    - Hát, uram, - szólt hajlongva, örvendezve és a nyakkendője csücskét nyomkodva a mellén, - köszönöm alássan, köszönöm alássan! Hát a dolgomat nézvést megteszem a magamét.
    - A legderekabb ember sem tehet ennél többet, Peggotty úr, - szólt Steerforth. A nevét már megjegyezte.
    - Fogadni mernék, éppeg ezt maga is megteszi, uram, - szólt Peggotty úr, a fejét rázva, - még pedig jó megteszi, - nagyon jó! Köszönöm alássan, uram. Lekötelez a szíves jóindulattyával. Faragatlan ember vagyok, uram, de jóravaló. Legalább, ércsen meg, reméllem, hogy az vagyok. A házamon nem sok a látnivaló, uram; de hát szívessen áll a szolgálattyára, ha valamikor arra kerűne Davy úrfival, hogy megnézze. No de valóságos csiga-biga vagyok, - szólt Peggotty úr, arra czélozva, hogy lassan készülődik, mert elindult minden mondat után, de valahogy’ mindig csak ott ragadt; - de hát minden jót kívánok, Isten álgya meg az urakat!
    Ham ismételte a jó kívánságot, s azután melegen búcsúzva elváltunk. Aznap este nem sok híja volt, hogy szóba nem hoztam Steerforth előtt a bájos kis Emmit; de sokkal félénkebb voltam, semhogy említsem a nevét, s attól is tartottam, hogy ki találna nevetni érte. Emlékszem, hogy folyton ott motoszkált a fejemben s nagyon nyugtalanított az, a mit Peggotty úr mondott róla, hogy innen-onnan egész asszony lesz már; de azzal végeztem, hogy bolondság az egész.
    A rákfélét, vagy a hogy’ Peggotty úr szerényen nevezte, „a nyalánkságot”, észrevétlenül fölvittük a hálóba, s aznap este nagy vacsorát csaptunk. De Traddles ezt is megkeserülte. Sokkal szerencsétlenebb flótás volt, semhogy egy kis vacsorát el tudott volna intézni olyan simán, mint bárki más. Éjszaka rosszúl lett - rémségesen rosszúl: a rák megártott neki; s miután úgy teletömtük fekete cseppekkel, meg kék pirulával, hogy Demple véleménye szerint, (a kinek orvos volt az atyja), egy ló is fölfordult volna tőle, ráadásúl megbotozták és rásóztak hat fejezetet a görög szentírásból, mert nem akart vallani.
    A félév hátralévő része úgy maradt meg bennem, mint emlékek gomolygó tömkelege: életünk mindennapi kínja és küzdelme; az enyésző nyár és az évszak fordulása; a zuzmarás reggelek, mikor a csengetyű szava fölvert az ágyból, s a sötét éjszakák dermesztő köde, mikor a csengetyű szava ágyba nógatott; a gyéren világított és rosszúl fűtött esti tanterem, s a reggeli tanterem, a mely valósággal egy nagy didergetőgép volt; a főtt marhahús meg a marhasült, a főtt ürühús meg az ürüsült egyhangú váltakozása; nagy darab vajaskenyerek, szamárfüles olvasókönyvek, törött palatáblák, könnypecsétes irkák, suhogó pálczák meg vonalzók, a rendes hajnyírások, esős vasárnapok, faggyús puddingok, és a mindenre ránehezedő piszkos tinta-atmoszféra.
    De arra jól emlékszem, hogy a szűnidő távoli eszméje, miután véghetetlen hosszú időn át szilárd pontnak tetszett, miképp kezdett el egyszerre közeledni felénk és egyre nagyobbodni. A hónapok számolgatásáról miképp tértünk át a hetek, majd meg a napok számolgatására; s azután miképp kezdtem el félni, hogy engem talán nem is vitetnek haza; s a mikor megtudtam Steerforthtól, hogy írtak már én értem is és hogy bizonyosan hazamegyek, miképp szállt meg az a szomorú sejtelem, hogy addig ki is törhetem még a lábamat. Mily gyorsan változtatta később a helyét az indulás napja, hétről-hétre, végül az utolsó hétre, holnaputánra, holnapra, az utolsó napra és az utolsó éjszakára - mikor bent ültem már a yarmouthi postakocsiban s úton voltam hazafelé.
    El-elaludtam a yarmouthi postakocsiban, s megfordult álmomban mindez összefüggéstelenül. De valahányszor fölébredtem, a tájék, kitekintve az ablakon, nem a Salem-ház játszótere volt, s a hang, a mely fülembe jutott, nem Creakle úr hangja volt, a mint Traddlesre rivall, hanem a kocsis hangja, a mint a lovait biztatta.

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában