hirdetés
Vissza

Verne - Laurie: A Cynthia hajótöröttje_EPUB

Verne - Laurie: A Cynthia hajótöröttje_EPUB

A Nordenskjöld-család Svédország egyik leghíresebb tudós-felfedező családja. Utazásaik elsősorban az Északi-sark körül forogtak, térképezési és geológusi-mineralógusi felfedezéseik ma is helytálló, pontos ismeretekkel szolgálnak.
Ezen család egyik tagjának az északi jeges tengereken a "Vega" gőzhajtású vitorláson tett utazásaihoz csatlakozik. S ahogy megszoktuk már Vernétől, az igazságmag köré kerekíti izgalmas történetét, melyben most éppen egy északi-sarki verseny, egy csúf hazugság és annak kiderítése kapcsolódik sok-sok kalandon keresztül. A történetmesélésben Jules Vernének ezúttal társa is akad, André Laurie személyében. A magyar fordítást a nagy mesélőnek, Gaál Mózesnak köszönhetjük.

  • Részlet az e-könyvből:

    Hersebom halászgazda egyszerű hajlékában aznap este a tűzhely körül telepedett az egész család. A vén karosszékben a gazda szorgalmasan kötötte a hálót. Napsütötte arcza, gondbarázdálta homloka és deresedő haja tanúskodtak arról, hogy valami kényelmes nem lehetett az élete. Legidősebb fia, Ottó, már tizennegyedik évében járt, nagyon hasonlított az apjához, segített is neki a foglalkozásában, s majdan majd helyébe lép, ha az apa kivénül a munkából. Ezúttal szörnyű buzgón számítgat, valami számtani feladványnyal gyült meg a baja. Erik az asztal mellett ül, s egy nagy históriai könyv olvasásába mélyedt; Malárius mestertől kapta kölcsön. Közvetlenül mellette Kata asszony, Hersebom érdemes hitvestársa fonogatott, lábánál egy zsámolyra telepedve a tíz-tizenkét éves, szöszke Vanda gomolygatott egy hatalmas gombolyag vörös pamutot. Mellette hasalt a bozontos fejű négy házőrző eb és békességesen szundikált.
    A hal-olajos lámpa szelid fénye vetődött a csendesen foglalkozók arczára. Mintegy óra hosszáig csend volt a kis hajlékban, kiki a maga dolgát végezte.
    Az igazat megvallva Kata asszonynak terhére volt ez a hosszas hallgatás, többször meg akarta szakítani.
    Végre megszólalt:
    - Elég már ma este a munkából, fiam. Ideje, hogy vacsoráljunk.
    Erik rögtön felkelt, s a tűzhely mellé kuporodott a könyvével, hogy anyja megteríthesse az asztalt. Vanda sem késlekedett, futott ki a konyhába, hogy az evőeszközöket behozza.
    - Te azt mondtad, hogy a mi Erikünk pompásan megfelelt a doktor úr kérdésére - mondá a leányka.
    - Meghiszem azt! - lelkesedék Ottó... Úgy beszélt, mintha valami tudós könyvből olvasta volna ki... az ám! Honnan szedte azt a sok tudományt?... Minél többet kérdezett tőle a doktor, annál okosabban dűlt Erikből a szó... de hogy dűlt a szó... hogy dűlt!...
    - Bezzeg örvendett is Malárius mester.
    - Én is nagyon meg voltam elégedve Erikkel - tevé hozzá nagy komolyan Vanda.
    - De mindnyájunknak elállt a szeme-szája..., édes anyám, ha maga hallotta volna!... Csak attól féltünk, hogy utána majd reánk kerül a sor... Erik ugyancsak nem félt, úgy prédikált, mintha ő lett volna a mester.
    - Ugyan, hallgassatok - szólalt meg Erik, mert már megsokalta a dicséretet - a mi mesterünk bizonyára tud annyit, mint a doktor, ha többet nem!
    Az apa, mintha mosolygott volna e szavak hallatára.
    - Igazad van, fiacskám - veté közbe a szót. - Malárius mester, ha akarná, kiállana akármelyik városi tudóssal. Aztán ő a tudományával nem ront meg senkit, mint mások teszik.
    - Hát Schwaryencrona doktor megrontott valakit? - kérdé Erik kiváncsian.
    - Hej... hej!... Hiszen ha nem tette volna... Hanem hát nem ő az oka!... Anyád megmondhatja, fiam, hogy a régi jó időkben a csukamájolaj nekünk évente sok szép pénzt hajtott a konyhára... Most már vége annak!... Ki az ördögnek kell a mi barna olajunk..., meg kell elégednünk azzal, ha a májat potom áron eladhatjuk... Mióta a doktor előállott a finomított olajjal, nincs többé keresetünk... Bizony okosabban cselekedett volna, ha a betegei után néz Stockholmban, mint megrontani minket, s kivegye kezeinkből a keservesen megszolgált kenyeret!
    E keserű szavakra csend lőn a szobában. Eriket apja szavai nagyon gondolkozóba ejtették. Száz meg száz gondolat támadott az agyában, egyik kergette a másikat.
    - Édes apámnak igaza van - szólalt meg nagy-sokára, - hogy sajnálja a régi jó kereset megcsappanását, de abban talán még nincsen egészen igaza, hogy Schwaryencrona doktort vádolja e miatt. Nemde az az olaj, a mit ő gyárt, jobb, mint a halászoké volt?
    - Há’szen, igaz... igaz - tisztább! Nem is olyan rossz a szaga, mint a miénknek, az is igaz, legalább úgy mondják... De hát az emberek beteg tüdőjének aligha válik inkább javára, mint a miénk...
    - Szóval egy vagy más tekintetben különb, s az emberek inkább megvásárolják azt, a melyiknek kellemesebb az íze... Nem kötelessége-e az orvosoknak, hogy könnyebben bevehetővé tegyék az orvosságot, ha módjukban áll?
    Hersebom gazda vakarta a füle tövét.
    - Bizony úgy van az, fiam... az már szent igaz; de azért a szegény halászok kezéből nem kellett volna kivenni a kenyeret.
    - Jerünk vacsorálni, asztalon az étel! - szólalt meg ekkor Kata asszony; s a kis család letelepedett a terített asztal mellé.
    - A doktor úr és Malárius mester tegeződtek, talán gyermekkori barátok? - kérdé Erik.
    - Ugy van - felelé Hersebom - mindakettő Noroëban született. Én még jól emlékszem arra az időre, mikor az iskolatéren játszodtak, alig lehettek tíz-tizenegy évesek. Maláriusnak az apja orvos volt, a doktoré pedig magamfajta egyszerű halászgazda. Hja, azóta felvitte Isten a dolgát. Azt mondják, hogy rengeteg gazdag ember, milliói vannak, Stockholmban egy valóságos palotában lakik... Hja, a tudomány szép dolog...
    E pillanatban valaki megzörgette kívülről az ajtót.
    - Bejöhetek, Hersebom gazda? - szólalt meg valaki a sötét pitvarban.
    Aztán meg sem várta a feleletet, hanem belépett.
    - Schwaryencrona doktor úr! - kiáltá a három gyermek.
    E szavakra a gazda és felesége felállottak, hogy fogadják a váratlan vendéget.
    - Kedves Hersebom gazda, ugyancsak régóta nem láttuk egymást, kezdé a hires-nevezetes doktor, mindkét kezével szorongatva a halászgazda kezét; - de az ön derék apjának az emléke még élénken él lelkemben, s ha jól emlékszem, gyermek-koromban voltam a maguk házánál is.
    A jóravaló házigazda egy kissé zavarban volt. Restelte, hogy az imént oly keserűen kifakadt a doktor ellen, s ime most szemtől-szemben áll vele... Nem is igen tudta, hogy mit mondjon. Kérges tenyerével megszorította az úri vendég kezét, s vendéglátó szivességgel mosolygott.
    Bezzeg a háziasszony hamarább feltalálta magát.
    - Ottó, Erik, izibe, segítsetek a doktor úrnak, vegyétek le a bundát! Vanda, siess, hozz még egy tányért... Doktor úr, nagyon megörvendeztetne, ha velünk tartana... Csak egy falatkát?
    - Isten ments, hogy visszautasítanám, ha az én kedves barátomnál, Malárius mesternél már nem lett volna részem benne... Ezelőtt alig egy órával vacsoráltunk... Világért sem zavartam volna, ha tudtam volna... Kérem, üljenek le és folytassák a vacsorát, mintha itt sem volnék... Kérem!
    - Legalább egy csésze theát, doktor úr? - Könyörgött a derék asszony.
    - Jól van, azt szivesen veszem és megköszönöm, de csak azzal a feltétellel, ha önök most rögtön folytatják a vacsorájukat.
    A család tovább evett, a doktor pedig a nagy karosszékbe ült a kandalló mellé, s nemsokára egészen otthonosan érezte magát.
    Elmondta, hogy mióta szülő falujában nem járt, mennyi minden megváltozott itt, beszélt a régi időkről.
    Ezalatt a háziasszony elkészítette a híres norvég «snorgas»-t, ezt a thea-itató és étvágygerjesztő nemzeti ételt, mely után hét-nyolcz csésze theát is meg kell innia az embernek, akkora szomjúsága támad.
    Hersebom gazda pedig egy hatalmas pipát nyomott úri vendégének a markába, megtöltötte jóféle dohánynyal, úgy füstölt, mint egy kémény.
    Így aztán csakhamar felmelegedtek a szivek, s a doktor világért sem érezte magát a szegény hajlékban kényelmetlenül. Mintha ő is a családhoz tartozott volna, csevegtek, nevettek, fogyasztották a theát pipaszónál, míglen a fali óra tizet ütött.
    - Lám, lám, kedves barátaim, hogy eltelt az idő! - szólalt meg ekkor a doktor. - Nem lenne szíves a gyermekeket aludni küldeni? Valami komoly szóm volna.
    Kata asszony intett a gyermekeknek, s azok illedelmesen jóéjszakát kivánva átmentek a másik szobába.
    Kis vártatva így kezdé a doktor:
    - Ön méltán kérdezhetné tőlem, Hersebom gazda, hogy mi járatban vagyok itt?
    - Szegény házamnál mindig szivesen látott a vendég, - felelé ünnepélyesen a halász.
    - Tudom, tudom, hogy Noroëban nem hal ki soha a vendégszeretet... De mégis, bizonyára eszébe jutott már, mióta itt vagyok, hogy ok nélkül nem hagytam otthon az én öreg barátomat, Maláriust, volt valami czélom, mikor ide bekopogtattam. Nem sejtik, hogy mi?
    - Ha a doktor úr megmondja, akkor tudni fogjuk mi is - jegyzé meg mosolyogva a háziasszony.
    - Isten neki, ha nem jönnek segítségemre, el kell magamnak mondanom... Hersebom gazda, tudja-e, hogy a maga fia, az az Erik, kiváló egy gyermek?
    - Nincs okom panaszra - felelé a gazda.
    - Korához képest szerfelett sokat tud, az esze bámulatosan éles - folytatá a doktor. - Egyetmást kérdeztem tőle az iskolában, s őszintén megvallom, bámulatba ejtett értelme és tudása rendkívüli érettségével... Annyira meglepett, hogy mikor a nevét megtudtam, hajtott a kiváncsiság: vajjon szüleihez és testvéreihez mennyire hasonlít arczban, mert a noroëi fiúk- és leányokétól nagyon elüt a fiú arcza.
    A halász és felesége megrezzentek e szavak hallatára.
    - Szóval ez a fiú nemcsak szörnyű mód érdekel engem, hanem valóságos talánynak tűnik fel. Beszéltem róla Malárius barátommal, megtudtam tőle, hogy maguknak nem édes gyermekük, hogy valamelyik zátonyra jutott hajóról menekült meg csodálatos módon, maga Hersebom gazda kifogta, felnevelte, fiává fogadta, nevet adott neki. Nemde mindez így történt?
    - Úgy történt, doktor úr - felelé Hersebom komolyan.
    - Ha vér szerint nem is a mi édes gyermekünk, de az szivünk és szeretetünk szerint! - kiáltott fel Kata asszony reszkető ajakkal és könybelábadt szemekkel. - Soha sem éreztettük vele, hogy nem a mi gyermekünk, úgy szerettük, úgy ápoltuk, úgy gondoztuk, mintha az édes miénk lett volna.
    - Becsületükre válik, a mit cselekedtek, Kata asszony - viszonzá a doktor, kit meglepett Hersebomné szeretete. - Jó emberek, mondják el nekem a gyermek történetét... Higyjék el, javát akarom neki is, maguknak is.
    A halászgazda megvakarta a fületövét, mintha egy pillanatig nem akarózott volna, hogy elmondja. Végül is ráadta a fejét, s így kezdé:
    - Hát szó, a mi szó, Erik csakugyan nem a mi gyermekünk, ezt nem tagadhatjuk... Ez előtt tizenkét esztendővel kimentem a tengerre halászni... Nem sok szerencsém volt, már behúztam a hálókat, s vissza akartam evezni a partra, midőn a tenger hátán valami fehér tárgyat pillantottam meg. Mintegy ezer lépésnyire lehetett bárkámtól. A tenger csendes volt, nem kellett nagyon haza sietnem. Kaptam magam, s a fehér tárgy felé irányoztam a bárkát. Tíz percz mulva már elértem. Egy kis bölcső volt, fehér csipkés pólyában egy alvó csecsemő feküdt benne. A bölcső egy bojéhoz volt erősítve, az tartotta fenn a víz színén. Kihalásztam, bizony-bizony reszketett a kezem, mikor kihúztam, s az alvó gyermeket - hét-nyolcz hónapos lehetett szegényke, - megpillantottam. Sápadt volt és fázott, egyébként nem szenvedhetett sokat, mert mihelyt felrezzent álmából, olyan élénken csillogtak a szemei. Haza hoztam; aztán úgy, a hogy tőlünk telt, felneveltük... Sokáig tünődtem azon, hogy miként kerülhetett a tengerbe... Hajótörött bizonyára, de akkortájban a mi vidékünkön nem tudott senki hajótörésről... Vajjon ki és miért tette ki bölcsőstül a tengerre?... Kik és hol lehetnek a szülei? Hja, a kis ártatlan nem tudott ezekre a kérdésekre felelni... Máig sem tud ő sem, más sem... Aztán olyan kedves, olyan vidám, mosolygó kis portéka volt, hogy első látásra megszerettük én is, meg az asszony is... Szeretjük most is... mintha a miénk volna, ... igaz-e, anyjukom?
    - Drága kicsike! - mondá a háziasszony, s újra megeredt szeméből a köny. - Hiszen a fiunkká fogadtuk, nem is tudom miért mondta el Malárius mester?...
    - Malárius mestert nem illeti vád, jó emberek, - szólalt meg a doktor. - Nekem tűnt fel a gyermek arczának sajátsága, a többiektől elütő volta, bizalmasan tettem szóvá, s úgy mondott el egyet-mást a mester... Elmondta azt is, hogy Erik nem tud semmit a dologról, hogy a noroëiak is az önök gyermekének tartják őt... Attól sem kell félniök, hogy én hirré teszem; azért kértem, hogy küldjék aludni a gyermekeket... Nemde hét-nyolcz hónapos lehetett, mikor a tengerből kifogta?
    - Aligha több annál; már négy fogacskája volt...
    - Ó micsoda szép egy gyermek volt! - kiáltott fel lelkesedve Kata asszony - tej-arczú, kövér, erős!... Micsoda karocskái és czombocskái voltak... Mintha...
    - És a ruhája? - kérdé Schwaryencrona doktor.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában