hirdetés
Vissza

Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra_MOBI

Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra_MOBI
  • Részlet az e-könyvből:

    Az átmenésről

    Zarathustra im-ígyen, sok szép és sok fajta város során lassan lépkedve, kerülő utakon visszatért hegyébe és barlangjába. És íme, ezenközben ész-re sem véve magát elérkezék a nagy város kapujához: itt azonban tajtékzóbolond ugrék elébe kitárt karokkal és útját állá. Ez pedig ugyanaz a bolond vala, akit a nép „Zarathustra majmá”-nak hívott: mivelhogy ellesett vala némineműt beszédéből és hangjából és szívesen kölcsönzött bölcsessége kincséből is.
    S a bolond im-ígyen szóla Zarathustrához:
    „Óh Zarathustra, imhol a nagy város: itt nincs semmi keresni valód és itt mindeneket elveszthetsz.
    Miért akarál átgázolni ezen az iszapon? Irgalmazz lábadnak! Inkább köpd le a város kapuját és - fordulj vissza!
    Ez itt pokol a remete-gondolatok számára: itt nagy gondolatokat elevenen apróra főznek.
    Itt elrothad minden nagy érzelem: itt csak zörgő vázú érzelmecskéknek szabad zörögniök.
    Nem érzed-e már a szellem vágóhidait és lacikonyháit? Avagy nem gőzölög-e ez a város levágott szellem gőzétől?
    Nem látod-e a lelkeket petyhüdt piszkos rongyokként lógni? - És még újságokat gyártanak ezekből a rongyokból!
    Nem hallod-e, mint Ion itt a szellem szójátékká? Utálatos szó - moslékot hány ki! - És még újságokat gyártanak ebből a szó-moslékból.
    Kergetik egymást és nem tudják, hová? Hevítik egymást és nem tudják, miért? Csörömpölnek bádogjukkal, csörögnek aranyukkal.
    Fáznak és égetett szeszben keresnek meleget; hevülnek és fagyott szellemekben keresnek lehűlést; mindnyájan betegek a közvéleménytől és mégis sóvárogják azt.
    Minden bujaság és bűn otthon van itt; de vannak itt erényesek is, van itt sok alkalmazkodó alkalmazott erény:
    Sok alkalmazkodó erény van itt író-ujjakkal és kemény üleppel és töredelmesen váró hússal, megáldva kis mellcsillagokkal és kitömött ülepnélküli tagokkal.
    Van itt sok jámborság is és hívő lévnyalás, hízelgés-sütet a seregek ura előtt. „Felülről” csöpög a csillag és a kegyes lév: felülre vágyódik mindencsillagtalan kebel.
    A holdnak megvan az udvara és az udvarnak megvannak a maga borjúi: mindent, ami az udvartól jő, imád a koldus-nép és minden ravasz koldus-erény.
    „Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk” - így fohászkodik minden ravasz erény föl a fejedelemhez: hogy a jól megérdemelt csillag végre a szűk mellre tűzessék!
    Ám a hold forog még minden földi körül: s úgy forog a fejedelem is a legföldibb dolog körül -: ez pedig a kalmár aranya.
    A seregek ura nem ura az aranyrudaknak; a fejedelem tervez, ámde a kalmár végez.
    Óh Zarathustra! mindenre, ami világos és erős és jó te benned: köpj a kalmárok városára és hagyd hátad mögött!
    Itt minden vér csosztatottan, lagymatagon, tajtékozva csorog minden erekben: pökj a nagy városra, amely nagy szemétdomb, ahol minden moslék mocska összefolyik!
    Köpj a behorpadt lelkek és szűk mellek városára, a szúró szemek, a ragadós ujjak városára -
    a tolakodók, az orcátlanok, a firkáló és ordító népség, a túlfűtött törekedők városára: - ahol minden rozoga, rohadó, kéjsóvár, komor, porhanyó,gyulladásos, gyúlékony gyülevészhad meggyülemlik: -
    - pökj a nagy városra és hagyd hátad mögött!”
    Ekkor azonban Zarathustra félbeszakítá a tajtékzó bolondot és befogá száját.
    „Hallgass el végre!” - kiáltá Zarathustra - „már rég megutáltam beszédedet és fajtádat!
    Miért lakozál olyan sokáig a mocsár mellett, hogy magadnak varancsos békává kellett válnod?
    Avagy nem csorog-e már a te ereidben is posványos, tajtékos mocsár-vér, hogy im-ígyen megtanulál kuruttyolni és mocskolódni?
    Mért nem ménéi az erdőbe? Mért nem szántád a földet? Avagy nincs-e tele a tenger zöldellő szigetekkel?
    Megvetem megvetésed; és ha engem tudsz óva inteni, miért nem óvtad-intetted vala magadat?
    Csak a szeretetből szálljon föl megvetésem és intő madaram: de nem a mocsárból! -
    Majomnak mondanak, te tajtékzó bolond; én azonban röfögő disznómnak mondalak -, röfögéseddel még elrontod a bolondok dicséretit, mi számból folyik.
    Mi röfögtetett meg legelőször? Az, hogy senki hízelgésével be nem teltél: - azért ülepedtél ebbe a pocsolyába, hogy legyen okod sokat röfögni, -
    Legyen okod sok bosszúra! Mert bosszú minden tajtékzásod, hívságos bolond; jól átlátlak!
    De bolond beszéded árt nékem, még ha igazad van is! És ha Zarathustra szavának százszor is igaza volna: te az én szavammal mindig - igazságtalanságot cselekednél! ”
    Im-ígyen szóla Zarathustra; végignézett a nagy városon, elsóhajtá magát és soká hallgata. Végre azonban megszólala:
    Utálom ezt a nagy várost is, nem csak ezt a bolondot. Sem egyiken, sem másikon nincs mit javítani, nincs mit rontani.
    Jaj ennek a nagy városnak! - Vajha látnám már a tűzoszlopot, amelyben meg fog emésztetni!
    Mivelhogy ilyen tűzoszlopoknak kell a Nagy Delet megelőzniök. De ennek megvan a maga ideje, a maga sorsa. -
    S ezt a tanítást adom néked, te bolond, búcsúszóra:
    ahol az ember már nem szerethet, onnan - menjen odébb! -
    Im-ígyen szóla Zarathustra és odébb mene a bolondtól és a nagy várostól.

    Az elpártolókról

    l.
    Óh, hát már minden hervadt és szürke, ami még az imént zöldellt és tarkállott a réten? Pedig a reménység mennyi mézét hordám innét méhkasa-imba!
    Ezek az ifjú szívek már mind megvénhedtek - nem, nem vénhedtek meg, csak elfáradtak, elposványosodtak, elkényelmesedtek: úgy mondják: „újra jámborok lettünk.”
    Csak az imént láttam őket kora reggel bátor lábbal kifutni: ámde meg-ismerésük lába elfáradt, s íme még reggeli bátorságukat is vádolják!
    Bizony, bizony, közülük nem egy úgy emelé lábát, mint egy táncos, bölcsességem mosolya inte néki - ekkor meggondolá magát. S éppen most látám, amint görnyedve-csúszva - vezekel a keresztnél.
    Egykoron muslicák és ifjú költők módjára fény és szabadság körül röpködtenek. Egy kicsit vénültek, egy kicsit hűltek: s máris sötétben bódorgok, mormogok és suton ülők.
    Talán hitét veszté szívok, hogy engem elnyelt a magánosság, mint valami cethal? Fülük talán hosszan-vágyakozva hiába várá szavam és harsonám híradását?
    - Óh! Mindenha csak kevesek szívének van kitartó kedve; ezeknek esze is türelmes marad. De a többi mind gyáva.
    A többi: ezek mindig a legtöbbek, a mindennapiak, a fölösek, a fölöslegesek - mindezek gyávák!
    Aki az én fajtámból való, annak olyanfajta élemények is vetődnek útjába, mint nékem: úgy, hogy első társai szükségképpen holttestek és csepű-rágók lesznek.
    További társai pedig - hívőknek fogják hívni magukat: nyüzsgő raj ez, sok szeretet, sok merészség, sok szakálltalan szájú tisztelet.
    Ne kösse szívét ezekhez a hívőkhöz, aki az én fajtámból való az emberek között; ne higgyen ezeknek a kikeleteknek és tarka réteknek, aki a csélcsap, pipogya emberfajtát ismeri!
    Ha mások tudnának lenni, másképp is akarnának. A felemások elrontanak minden egészet. De hát, ha a levelek megsárgulnak, ok ez a panaszra?
    Hadd halljam őket, Zarathustra, s ne panaszkodj! Jobb, ha sürgető széllel közéjök fúsz -
    - és fújj e levelek közé, óh Zarathustra, hogy minden hervatag még gyorsabban fusson előled.

    2.
    „Újra jámborak lettünk” - ezt vallják az elpártolok; és közülök nem egy még túlontúl gyáva, hogy ilyeténképp valljon.
    Az ilyeneknek szemükbe nézek -, az ilyeneknek szemükbe mondom és orcájukra pirítom: újra imádkozok vagytok!
    Ámde imádkozni: szégyen! Nem mindenkinek az, de az nékem és néked és mindenkinek, akinek lelkiismerete fejében lakozik. Néked szégyen, hogy imádkozol.
    Jól tudod: bensőd gyáva ördöge, aki szereti kezét összetenni és ölbe tenni és több kényelemre vágyódik - ez a gyáva ördög susogja füledbe: „van isten!”
    Ezen a réven pedig a fénykerülő szerzethez tartozol, amelyet a fényesség nem hagy nyugodni; íme most napról-napra mélyebbre kell dugnod fejedet éjszakába és ködbe-gőzbe!
    És valóban, jól választád meg az órát: mivelhogy éppen most röpülnek ki újra az éj madarai. Ütött minden fénykerülő népség órája, az esti ünnepi szünet, amikor nem - ünnepel-szünetel az ember.
    Érzem és szagolom; ütött vadászó cserkészésük órája, nem ugyan vad vadászaté, hanem jámbor, béna, szaglászó, halklépésű, halkimájú vadászaté - alamuszi lelkekre menő vadászaté: megint fölállítottak minden szív-csapdát! S valahol megemelem a kárpitot, éjjeli pille röppen ki onnan.
    Talán együtt lapult meg egy másik éjjeli pillével? Mert itt is ott is szagolok apró, elbúvott felekezeteket; és valahol kamrácska van, ott prézsmitáló barátok is vannak és prézsmitáló barátok szaga.
    Hosszú estéken egymás mellett üldögélnek és mondják: „hadd legyünk újra olyanok, mint a kisdedek és hadd mondjuk újra: „édes istenem!” s ajkuk-gyomruk már romlott a jámbor cukorsütemény-készítők nyalánkságaitól.
    Avagy hosszú estéken csalárd leselkedő keresztes pókot figyelnek,amely a pókoknak okosságot prédikál és ezt tanítja: „keresztek közt jó hálót szőni!”
    Avagy nappal horoggal ülnek mocsarak partján és azt hiszik, hogy ők mélyek; de azt, aki ott halász, ahol nincs hal, még felületesnek sem hívom!
    Avagy megtanulják jámbor-jókedvvel pengetni hárfájukat egy dal-költőről, aki szeretné magát fiatal asszonykák szívébe hárfázni: - mivelhogy meguná a vén asszonyokat és mézes-mázos beszédüket.
    Avagy megtanulnak borzongani egy nagytudományú félbolondtól, aki sötét szobában várja, hogy szellemek jelenjenek néki, miközben az ő szelleme egészen elpályázik.
    Avagy vén vagáló dudást hallgatnak, aki síró széltől tanulá el a hangok sirámait; most szél szerint dudálja gyászos sirámait.
    És némelyik még éjjeli őr is Ion: az ilyenek értenek most ahhoz, hogy kell tülkölni, éjjel cirkálni és ócska dolgokat fölébreszteni, amelyek már rég elaludtak.
    Öt szót hallék ócska dolgokról tegnap éjjel a kert falánál: ilyen öreg szomorú száraz éjjeli őrök öt szavát.
    „Arra, hogy apa, nem gondoskodik eleget gyermekeiről: emberi apák jobban gondoskodnak!” -
    „Már nagyon is öreg! Egyáltalában nem gondoskodik már gyermekeiről” - im-ígyen felele a másik éjjeli őr.
    „Hát vannak gyermekei? Senki sem tudja bebizonyítani, ha maga be nem bizonyítja! Régtől fogva szeretném, hogy világosan bebizonyítaná egyszer.”
    „Bebizonyítani? Mintha bizony az valaha bebizonyított volna valamit! Bebizonyítani nehezére esik; sokat tart arra, hogy higgyenek néki.”
    „Igen, igen! A hit üdvözíti, a beléje vetett hit. Ez az öreg emberek szokása! Így szoktuk mi is!”
    - Im-ígyen beszéle egymással a két vén éjjeli őr és fényellenző és búsan fúvának tülkükbe: így esék meg ez a kert falánál.
    Az én szívem pedig ugrándozék kacagtában és meg akart szakadni és nem tudta, hová? és leomlott a rekeszizmomba.
    Bizony, bizony, még az lesz a halálom, hogy megfúlok kacagtomban, ha szamarat mámorosán látok és éjjeli őröket ilyeténképp hallok istenben ké-telkedni.
    Hát nem múlt el már réges-régen az ilyen kétségek kora is? Kinek szabad ilyen ócska, elaludt, fénykerülő dolgokat fölébreszteni!
    Hisz a régi isteneknek már régen bealkonyodott: - és valóban jó és vidám istenek-alkonyata jutott osztályrészükül!
    Nem „alkonyodtak” halálra - ezt csak hazudjék! Sőt inkább: egyszer halálra - nevették magukat!
    Ez akkor esék meg, amikor magától egy istentől eredt ez a legistentelenebb ige; az ige: ,JZgy az isten! Kívülem ne legyenek idegen isteneid!”
    Egy öreg szakállas morgó, féltékeny isten feledkezék meg im-ígyen:
    És akkor minden isten kacagott és hánykolódók a székén és kiáltá: „Hát nem az-e az isteni, hogy istenek vannak, de isten nincs?”
    Akinek füle van, hallja.
    Im-ígyen beszéle Zarathustra a városban, melyet kedvelt és amelyet úgyis hívnak „Tarka Tehén”. Innen pedig csak kétannyi járóföldre volt barlangjától és állataitól; s lelke folytonosan ujjongott, hogy hazatérése oly közel vagyon.

    A hazatérés

    Magánosság! Te hazám, magánosság! Nagyon is sokáig éltem vadul vadidegenben, hogy ne térnék hozzád könnyes szemmel haza!
    Fenyegess csak ujjaddal, miként az anyák fenyegetik fiaikat, mosolyogj csak reám, miként az anyák mosolyognak magzataikra, mondsza nékem: „És vajon ki volt az, aki egykoron szélvihar módjára rohant tova tőlem?
    - aki váláskor kiáltá: túl soká ülék magánosságban, ezért elfeledém a hallgatást! Ezt, úgy-e hogy megtanulád már?”
    „Oh Zarathustra, mindent tudok: és hogy a sok ember közt elhagyatottabb valál, te Egy, mint nálam valaha!”
    „Más az elhagyatottság és megint más a magánosság: íme, ezt tanulád meg! És hogy emberek közt mindig vadidegen lész:”
    "- vadidegen akkor is, ha szeretnek: mivelhogy mindenekfölött és elsősorban kíméletet akarnak!”
    „Itt azonban magadnál és otthonodban vagy; itt mindent kimondhatsz és mindent fenékig kiönthetsz, itt misem szégyell rejtett, makacs érzelmeket.
    Itt mindenek kedveskedve jőnek beszédedre és hízelegnek néked: mivelhogy hátadon akarnak lovagolni. Itt minden hasonlaton lovagolsz min-den igazsághoz.”
    „Itt mindenekhez egyenesen és nyíltan szólhatsz: és valóban, dicséretképpen hallja fülük, hogy valaki mindenekkel - egyenesen beszél!”
    „De más dolog az elhagyatottság. Mert, tudod-e még, Zarathustra? Mikoron madarad fejed fölött vijjogott, midőn az erdőben álltái tétovázván, merre menj, tanácstalanul, holttest közelében:”
    „- midőn mondád: hadd vezessenek állataim! Veszedelmesebbnek találtam az életet emberek között, mint állatok között: - Ez vala elhagyatottság!”„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron szigeteden ülél, üres vödrök közt boros kútként, adogatva-osztogatva szomjasok közt adogatva-osztogatva:”
    „valamíg végre magad ülél szomjúhozva mámorosok gyülekezetében és éjente panaszkodál „elfogadni nemdenem nagyobb boldogság, mint adni? És lopni nemdenem még nagyobb boldogság, mint elfogadni?” - Ez vala elhagyatottság.”
    „És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron eljőve legcsöndesebb órád éselűze magadtól, mikoron gonosz susogással mondá néked: „Szólj és törj össze!”
    "- mikoron minden várakozásodat és hallgatásodat megbánatá veled és még alázatos bátorságodat is elbátortalanítá: Az vala elhagyatottság!”
    Óh magánosság! Hazám, te magánosság! Mi boldogítón és gyöngéden szól hangod!
    Nem kérdezzük egymást, nem vádoljuk egymást, nyíltan megyünk együtt nyílt ajtókon át.
    Mert nálad minden nyílt és világos; és itt az órák is könnyebb lábon futnak. Mivelhogy sötétben nehezebb az idő terhe, mint világosságban.
    Itt ki-fölpattan előttem minden lét szava és szó-szekrénye: itt minden létigévé akar lenni, itt minden létesülés tőlem akar beszédet tanulni.
    Ott lenn azonban - ott minden beszéd hiábavaló! Ott feledni és odébb-menni a legbölcsebb dolog: íme, ezt tanulám meg!
    Aki mindeneket meg akarna érteni az emberen, annak mindenbe bele kellene nyúlni. De erre nagyon is tiszta a kezem.
    Még leheletük belehelését sem szenvedhetem; óh, hogy oly soká élék lármájuk és bűzös leheletük között!
    Óh, boldogító csönd körülöttem! Óh, tiszta illatok körülöttem! Óh, mint vesz a kebel mélyéből tiszta lélegzetet ez a csönd. Óh, mint hallgatózik ez a boldogító csönd.
    De ott lent - ott mindent beszél, ott semmit se hallgatnak meg. És ha ki öreg haranggal harangozza is be bölcsességét: a piaci kalmárok túlcsörgetik filléreikkel!
    Náluk minden beszél, de már nincs ember, aki értsen is. Mindenek víz-be esnek, de semmisem esik már mély kútba.
    Náluk minden beszél, de semmisem sikerül, semmisem jut befejezésre. Minden kotkodácsol, de van-e még olyan, aki nyugodtan akarna tojásán ülni, hogy azt kiköltse?
    Náluk minden beszél, ők mindent agyonbeszélnek. És ha mi még tegnap túl kemény vala magának az időnek is és fogának, ma már szétnyúzva, szétrágva lóg ki a maiak szájából.
    Náluk minden beszél, ők mindent elárulnak. És ha mit valaha titoknak hívának és mély lelkek rej tekének, ma az utcai trombitásoké és utcai pillangóké.
    Óh emberi lény, te csodálatos! Te sötét utcák zajongása. íme ismét hátam mögött vagyon - legnagyobb veszedelmem hátam mögött vagyon!
    Kímélés és könyörület mindig a legnagyobb veszedelmem és mindenemberi lény akarja, hogy kíméljék és könyörüljenek rajta.
    Magamba fojtott igazságokkal, bolond kézzel, elbolondított szívvel és a részvét apró hazugságainak halmazával élék mindig az emberek között.
    Alakoskodva ülék közöttük, arra készen, hogy magam félreismerjem, csak hogy őket elviselhessem és örömest biztatám magam: „te bolond, nem ismered az embereket!”
    Pedig az ember akkor ismeri félre az embert, ha emberek közt él: minden emberben túlságos az előtér mi haszna ott messzelátó, messzevágyó szemeknek.
    És ha félreismertek engem: én jó bolond, emiatt jobban kíméltem őket, mint magamat: mivelhogy keménységre valék szokva magam ellen, és gyakorta magamon állék bosszút a kíméletért.
    Mérges bögölyöktől összeszurdosva és kőhöz hasonlatosan kivájva a kajánság sok csöppjétől: ülék közöttük és még bizonykodám magam előtt:„a kicsi nem tehet kicsiségéért.”
    És kivált azok, akik magukat a ,jók”-nak hívják, legmérgesebb bögölyeim, szűzi ártatlansággal szúrnak, szűzi ártatlansággal hazudnak; hogyan tudnának ők, én irántam - igazságosok lenni!
    Aki a jók között él, azt a részvét hazudni tanítja. A részvét nyomottá teszi a levegőt minden szabad léleknek. Mivelhogy a jók ostobasága feneketlen.
    Hogy elrejtsem magam és szabadságom: ezt tanulám meg odalent: mert mindenkit szegénynek találtam lélekben. Azzal hazudott szánalmam, hogy mindenkiről tudám -, hogy mindenkin meglátám és megérzém, hogy a szellemből mit elégelt már meg és mit sokallt!
    Merev bölcseik! Bölcseknek hívám őket, nem mereveknek - így tanulok meg szavakat lenyelni. Sírásóikat kutatóknak és vizsgálóknak hívám - így tanulék meg szavakat cserélni.
    A sírásók betegséget ásnak maguknak. Öreg törmelék alatt kártékonygőzök lappangnak. Ne kavard föl a mocsarat! Élj hegyen!
    Boldogan szívom be újra a hegyi szabadságot! Arcom végre megváltatott minden emberi lény szagától!
    Éles szellőktől miként pezsgőbortól csiklandozva: tüsszent lelkem tüsszent és ujjongva kívánja magának: Kedves egészségedre!
    Im-ígyen szóla Zarathustra.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában