hirdetés
Vissza

Arthur Conan-Doyle: A nábob kincse_MOBI

Arthur Conan-Doyle: A nábob kincse_MOBI
  • Részlet az e-Könyvből:
    A rendőrök bérkocsit hoztak magukkal s azon vittem haza Miss Morstant.
    Miss Morstan a nők angyali szokása szerint nyugodt arczczal állta ki az izgalmakat mindaddig, a míg magánál gyöngébb lényt látott, a kinek támogatásra volt szüksége; s derüs, nyugalmas arczczal találtam őt ott a rémüldöző gazdasszony mellett.
    De a kocsiban aztán majdnem elájult s mikor magához tért, keserves zokogásra fakadt, annyira fölzavarták egész valóját az éj eseményei.
    Azt mondta nekem utóbb, hogy az én akkori magaviseletemet hidegnek és túlságosan tartózkodónak találta. Sejtelme sem volt arról a harczról, mely bennem folyt s arról az erőfeszítésről, a melyet bennem keltett, hogy uralkodhassak magamon.
    Mint előbb a sötét udvarban a kezem ösztönszerűen kereste volt az ő kezét, úgy repesett most feléje a szívem. Éreztem, hogy az élet közönséges körülményei évek hosszú sora alatt sem tanithatnának meg jobban arra, hogy mennyi gyöngédség és lelki erő lakozik benne, mint ennek az egyetlen napnak a különös élményei.
    De két gondolat lepecsételte ajkamat és visszafojtotta a gyöngéd érzés szavait, melyeket mondani szerettem volna.
    Ő ebben a pillanatban gyönge és gyámoltalan volt, testben és lélekben fölrázva. Visszaélés lett volna tehát, ily pillanatban vallani neki szerelmet.
    Másodszor pedig, a mi még rosszabb, gazdag leány volt. Ha Sherlock Holmesnak a fáradozásait siker koronázza, dúsgazdag lesz. Illő, tisztességes dolog lett volna-e tehát az, hogy egy félzsolddal nyugalmazott katonaorvos kizsákmányolja azt a bizalmas helyzetet, melyet a véletlen teremtett?
    Nem úgy tekinthetne-e reám ez a leány, gondolám magamban, mint közönséges szerencsevadászra?
    Nem viselhettem el azt a gondolatot, hogy ő ilyesmit tehessen föl rólam.
    Az a kincs, a nábob kincse, mint az elhunyt Sholto őrnagy nevezte, áthághatatlan gátat emelt közénk.
    Majdnem két óra volt már, mikor czélhoz értünk. A házban a cselédek már rég lefeküdtek, de Mrs. Forrestert annyira érdekelte az a különös meghívás, melyet Miss Morstan kapott volt, hogy fenmaradt s bevárta a hazaérkeztét.
    Maga nyitott ajtót. Éltes, megnyerő külsejű asszonyság volt s nagy örömmel láttam, hogy karja milyen gyöngéden fonódott a leány derekára s milyen anyai hangon köszöntötte. Világos volt, hogy Miss Morstan ebben a házban nem puszta fizetett szolgálattevő, hanem tisztelt barátnő.
    Bemutatásom után a házi asszony fölkért, hogy menjek be velök és beszéljem el neki a kalandjainkat. Én azonban megmagyaráztam neki, hogy mily fontos és sürgős teendőm van és szentül megigértem, hogy majd eljövök és beszámolok az újabb részletekről.
    A mint aztán elhajtattam, lopva visszapillantottam s még most is magam előtt vélem látni az ajtóban álló két kedves női alakot, hátuk mögött a félig nyitott ajtóval, a megvilágított benyilóval s a lépcső fényes karfájával.
    A nyugalmas angol otthonnak ez a futólagos látománya is csillapítóan hatott rám abban az izgalmas, sötét kalandban, a melybe belejutottam.
    És minél többet gondolkoztam a történteken, annál kalandosabbnak és homályosabbnak tűnt fel minden.
    Végiggondoltam az eseménynek egész rendkívüli lánczolatát, mialatt kocsim tovarobogott a csendes utczák lámpasorai közt.
    Ott volt először is az eredeti kérdés, mely Miss Morstant leginkább érdekelte s mely most már meglehetősen tisztázva volt. A Morstan százados halála, a gyöngy-küldemények, a hírlapi hirdetés, a levelek - mindezekkel a körülményekkel most már tisztában voltunk.
    De mindezek csak még mélyebb és megrázóbb rejtelmes tragikum elé vezettek bennünket. A »nábob kincse«, az a különös tervrajz, melyet a Morstan százados irományai közt találtak, a Sholto őrnagy haldoklásakor lejátszódott különös jelenet, az éveken át keresett kincs föltalálása, melyet nyomban követett a fölfedező halála, a gyilkosság különös körülményei, az apró lábnyomok, a különös fegyverek, a papír-szelet, melyen ugyanazok a fenyegetőknek látszó szavak voltak olvashatók, mint a Sholto őrnagy mellére tűzött papiroson s melyek megegyeztek a Morstan százados birtokában volt tervrajzon talált szavakkal...
    Valóságos útvesztő volt mindez, a melyben bárki is eltévedhetett, a ki nem volt megáldva olyan éles elmével és leleményességgel, mint az én lakótársam.
    A Lambeth nevet viselő városrésznek az az utczája, a melybe Sherlock Holmes utasítása szerint hajtattam, kopott, kétemeletes téglaházak kettős sorából állott.
    Mikor a 3-ik szám előtt megálltam, jó darabig kellett zörgetnem, mire valami eredményt érhettem el. Végre azonban az ablakdeszka mögött egy hasadékon világosság csillant meg s az ablak felső részén kibukkant egy fej.
    - Menjen dolgára, maga részeg csavargó! - szólt az a fej. - Ha még tovább dörömböl, kinyitom a ketreczeimet és negyvenhárom kutyát eresztek ki rá.
    - Csak egyet ereszszen ki, elég lesz az nekem. Azért jöttem...
    - Hordja el magát! - ordított az ember, - Isten engem, ha odább nem áll, itt van ebben a bőrzsákban egy vipera, tüstént a fejére lódítom!
    - De nekem kutya kell! - kiáltottam vissza.
    - Ne feleseljen, annyit mondok! - Odább egy házzal! Mire hármat olvasok, repül a vipera...
    - De kérem, Sherlock Holmes úrtól...
    Bűvös hatása volt ennek a névnek. Az ablak egyszerre becsapódott s félpercz múlva már nyitva volt az ajtó.
    Mr. Sherman, a ki benne állott, vékony, hórihorgas, félvállas öreg ember volt s kék pápaszemet viselt.
    - A ki Mr. Sherlocktól jön, azt mindig szívesen látom, - mondá. - Tessék besétálni... Közel ne menjen ahhoz a borzhoz, mert harap... Ejnye, te csúf jószág, meg akarnád kóstolni a tisztelt úr ikráját? (Ez egy menyétnek szólt, mely vörösszemű gonosz fejét kidugta a ketrecz pálczái között.) Ne törődjék azzal... Ártatlan vakkígyó. Nincs méregfoga. Azért tartom, hogy pusztítsa a bogarakat... Ne tessék rossz néven venni, hogy az imént egy kicsit kurtán bántam el uraságoddal. A gyerkőczök nagyon sokat boszantanak. Sokan vannak, a kik csak azért jönnek idáig, hogy felzörgessenek az álmomból... Hát mit is kíván Mr. Sherlock Holmes?
    - Egy kutyát kérne öntől...
    - Úgy? Bizonyosan a Tobyt?
    - Azt. Ő is Tobyt mondott.
    - Toby úr itt lakik balra, 7. szám alatt.
    Lassan ment előre a gyertyával a furcsa állat-család közepett, a melyet maga köré gyűjtött. A bizonytalan, pisla világításban homályosan láthattam, hogy minden nyílásból és kuczkóból csillogó szemek néztek utánunk. Még a fejünk fölött való gerendák is tele voltak nyugvó szárnyasokkal, a melyek lustán helyezték át testöknek a súlyát egyik lábukról a másikra, a mint hangunk felzavarta őket álmukból.
    Toby csúf, hosszúszőrű, lelógó fülű, esetlen csámpás járású, barna-fehér színű kutya volt, félig vizsla, félig tacskó. Némi habozás után elfogadott egy darab czukrot, melyet az öreg állatkedvelő a kezembe csúsztatott s miután így megkötöttük a barátságot, készséggel jött ki utánam a kocsihoz s ült be velem.
    Éppen hármat ütött az óra, mire Pondicherry Lodgeba visszaértem. A kiérdemelt ökölvívót, Mac Murdót, ezalatt szintén letartóztatták s úgy őt, mint Mr. Thaddeus Sholtót elkísérték a legközelebbi rendőrállomásra.
    A keskeny bejárást két rendőr őrizte, de Sherlock Holmes nevének hallatára bebocsátottak a kutyával együtt.
    Sherlock Holmes a ház előtt állott, kurta pipáját szíva s két kezét a zsebébe dugva.
    - Ah, elhozta! - kiáltott föl. - Jó kutya a Toby kutya! (s megsímogatta.) Athelney Jones elment. Mióta ön elment, a hivatalos erély és tapintat ugyancsak működött. Athelney Jones nemcsak Thaddeus barátunkat, hanem a kapust, a gazdasszonyt, meg a hindu szolgát is letartóztatta és bekísértette. Mienk az egész ház. Csak egy rendőr van ottfenn, a ki vigyáz. Hagyjuk itt Tobyt és menjünk fel.
    Az előcsarnokban egy asztallábhoz kötöttük a kutyát és fölmentünk.
    A szobát úgy találtuk, a hogy hagytuk, csupán azzal a különbséggel, hogy a halottra lepedő volt borítva. A szögletben fáradtnak látszó rendőr szundikált.
    - Biztos úr, adja ide egy kicsit a tolvajlámpását, - szólt Sherlock Holmes s azután hozzám fordúlt.
    - Kérem, folytatá, - kösse fel a nyakamba ezt a lámpást, úgy hogy elől csüngjön... Igy ni, köszönöm... Most pedig levetem a czipőmet meg a harisnyámat. Egy kis testgyakorlatot szándékozom végezni. Elég jó mászó vagyok... Kérem, mártsa bele a zsebkendőmet abba a kreozotba. Jól van. Most jőjjön fel velem egy pillanatra a padlás-zugolyba.
    Fölmásztunk a lyukon. Holmes ismét megvilágította a lámpással a lábnyomokat.
    - Kérem, kedves Watson, nézze meg ezeket a lábnyomokat még egyszer, - mondá. - Talál-e rajtuk valami különösen figyelemreméltót?
    - Ez csak valami gyermeknek vagy kicsi termetű nőnek a lába lehetett, - felelém.
    - De a nagyságától eltekintve, - lát-e rajta valami feltűnőt?
    - Ezek a nyomok egészen olyanoknak látszanak, mint más lábnyomok.
    - Szó sincs róla. - Nézze csak. Itt van a porban egy jobb lábnak a nyoma. Most nézze, melléje teszem az én jobb lábamat. Nos, mi a főkülömbség a két lábnyom között?
    - Az ön ujjai össze vannak zsugorodva és hajolva. De emennél minden egyes ujjnak a nyoma külön s majdnem egészen látható.
    - Úgy van. - Ez a fődolog. Jegyezze ezt meg magának. Most kérem, menjen oda a padláslyukhoz és szagolja meg az alsó szélét. Én addig itt maradok ezzel a zsebkendővel a kezemben.
    Úgy tettem, a mint utasított és rögtön erős kátrányszagot éreztem.
    - A bűntárs tehát odalépett, a mint a lyukon kibújt, - mondá Sherlock Holmes, a mint az eredményt közöltem vele. - Ha ön meg tudta érezni a nyomát, úgy hiszem, Toby könnyen ki fogja szimatolhatni, hogy merre ment... Most pedig siessen le, oldja el a kutyát és nézzen föl a tetőre, keresve a modern Blondint.
    Mire az udvarra leértem, Sherlock Holmes már a háztetőn volt s láthattam, hogy valami óriási bogár módjára, mint mászott lassan előre a tető gerinczén.
    Egy kémény-csoport mögött eltűnt a szemem elől, de a túlsó oldalon ismét fölbukkant. Mikor én is átkerültem a másik oldalra, ott ült a szögleten áthúzódó rézcsatorna tetején.
    - Ön az, Watson? - kiáltott le hozzám.
    - Én vagyok.
    - Itt kellett lemennie. Mi az a feketeség odalenn a csatorna-cső alatt?
    - Vizes-hordó.
    - Van födele?
    - Van.
    - Létra nincs?
    - Nyoma sem!
    - Átkozott ficzkója! Hisz ez valóságos nyaktörő vállalat! No de a hol ő fel tudott mászni, én csak le tudok ereszkedni. A cső meglehetősen erősnek látszik... Rajta!
    Lábsúrlódás hallatszott a csövön s a lámpás gyorsan ereszkedett lefelé a fal mentén. Azután könnyű ugrással a hordó tetején termett Sherlock Holmes, onnan pedig leugrott a földre.
    - Könnyű volt a nyomát követni, - mondá, mialatt a harisnyáját és a czipőjét felhúzta. - A tetőcserepek az egész úton fel voltak szedve és emberünk nagy sietségében elhagyta ezt ni, a mi csak megerősíti a diagnózisomat, mint önök, orvosok, mondani szokták.
    A tárgy, melyet felém nyujtott színes füvekből szövött zacskó volt néhány csillogó gömböcskével díszítve. Alakra és nagyságra czigarett-tárczához volt hasonló. Tartalma hat barna tüske volt, egyik végükön hegyesre, a másikon gömbölyűre faragva, szóval hasonlóak ahhoz, amely Bartholomew Sholtot megölte.
    - Pokoli szerszámok ezek, - mondá Sherlock Holmes. - Vigyázzon, hogy meg ne szúrja magát. Nagyon örülök, hogy a birtokomba kerűltek, mert igen valószínű, hogy emberünknek ez volt az egész készlete s már nem igen kell attól félnünk, hogy egy-egy ilyen tüske legközelebb a mi bőrünkbe is belefuródik. Bizony mondom, szívesebben állnék ki egy Martini golyónak, mint egy ilyen holminak. Elbir ön vagy hat angol mérföldnyi gyalogolást, Watson?
    - Mindenesetre.
    - Kiállja a lába?
    - Óh igen.
    - Akkor hát sebaj... Gyer ide, Toby!... Hiszen te jó kutya vagy, Toby!... Szagold csak! Toby, szagold!
    S azzal a kutya orra elé tartotta a kreozotba mártott zsebkendőt. Az okos állat szétvetett lábakkal állott meg, igen furcsán konyítva félre a fejét, mint holmi szakértő borkóstoló, mikor valami pompás nedünek a bouquet-ját szedi magába.
    Sherlock Holmes azután eldobta a zsebkendőt jó messzire, erős zsineget kötött a vizsla nyaklójára s odavezette a víztartó hordóhoz. A kutya rögtön éles, reszketeg vonító hangon vakkantott néhányat, s fölegyenesített farkkal indult el a szimaton, még pedig olyan gyorsan, hogy csak a legnagyobb sietséggel tarthattunk vele lépést a mellett, hogy a póráz folyvást meg volt feszülve.
    Keleten fokozatosan kezdett fehéredni az ég, s a hideg szürke világosságban elláthattunk bizonyos távolságnyira. A négyszögletes, hatalmas tömegű ház komoran, kietlenűl emelkedett fekete, üres ablakaival és csupasz falaival mögöttünk a magasba. Utunk egyenes vonalban vezetett keresztűl a roppant terjedelmű telken, a melyen minduntalan árokkal, gödrökkel, kőhányásokkal találkoztunk.
    A fenekestől felforgatott térség, silány, elhanyagolt növényzetével olyan átkos, baljóslatú tanyának tetszett, hogy teljesen egybehangzott a sötét tragédiával, mely a határfalai közt lejátszódott. A kerítésfalhoz érve, Toby keserves nyöszörgéssel kezdett futkosni a fal tövében s végre megállott egy szögleten, melyet fiatal bükkfa árnyékolt.
    A hol a két fal összeért, néhány tégla ki volt szedve, s a helyükön maradt hézagok alsó része meg volt kopva és gömbölyödve, jeléűl annak, hogy ezt a helyet sokszor használták létra gyanánt.
    Sherlock Holmes fölmászott a falra s átvéve tőlem a kutyát, leejtette a tulsó oldalra.
    - Ime, a falábú ember nyoma, - mondá, a mint én is fölmásztam a falra. - Látja ezt a kis vérfoltot a fehér vakolaton? Milyen szerencse, hogy tegnap óta nem volt valami nagy eső! A szimat tökéletes épségben van még meg az úton, jóllehet már huszonnyolcz óra mult el azóta, hogy itt jártak.
    Megvallom, hogy nekem kétségem volt ez iránt, mikor elgondoltam, hogy azóta a Londonba vezető országúton milyen óriási forgalom bonyolódott le. Aggodalmam azonban csakhamar lecsillapult. Toby soha egy pillanatig sem habozott vagy tért félre, hanem folyvást csak egyenesen előre tartott a maga csámpás, döczögő modorában. A kreozot maró bűze nyilván túltett minden egyéb versenyző szagon.
    - Ne gondolja ám, - szólt Sherlock Holmes, - hogy sikerem csakis attól a puszta véletlentől függ, hogy a tettesek egyike belehágott a kreozotba. Annyi adatom van most már, hogy többféle uton-módon is tudnám őket nyomozni. De ez a nyom a legegyszerűbb s mivel a szerencse rávezetett bennünket, bűnös mulasztást követnék el, ha nem ezen indulnék el. Igaz, hogy ez a könnyű módszer most már útját vágja annak, hogy tiszta elméleti problémát fejtsek meg, a mit pedig reméltem és nagyon szerettem volna; de hát ez a kézzelfogható bizonyíték minden hivalkodásnál és kedvtelésnél előbb való.
    - Legyen nyugodt, így is büszke lehet a leleményességére, - viszonzám. - Biztosíthatom róla Holmes, hogy módszerét, eszközeit, melyekkel bámulatos eredményeket ér el, ezúttal még jobban csodálom, mint a Jefferson-féle gyilkosság nyomozásában. Ez az eset sokkal bonyolultabb és sokkal érthetetlenebb. Hogyan írhatta ön le, például, oly nagy határozottsággal a falábú embert?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában