hirdetés
Vissza

Kaffka Margit: Állomások_MOBI

466 / 993
Kaffka Margit: Állomások_MOBI
  • Részlet a könyvből:

    - Idáig valamennyi Lussini szobrot eladtam, de titokban egy picikét még várom azt, amit majd megtartsak magamnak. Mert van neki, drágám, talentuma az ujjában, a szemében, a fejében... ahol akarja csak nem szívügye, nem erkölcse neki, kérem! Mert szép csak az - ezt jegyezze meg, mert ezt Mónika találta ki -, szép az, ami érdek nélkül születik. Na! És most elkerül mellőle a múzsa! Ez a dolog nem előnyös nekem, üzletileg; ez a válás; bár egy kicsit kárörvendezek, hehe, mint férfi. Nem érdemelt az a kókler egy ilyen asszonyt! Mi?
    - Szóval a szobrok? - szólt közbe Éva gyorsan, de akarattal tompítva hangjában a kis gőg élét.
    - Már megmondtam - fordult el a műkereskedő kissé lehűtve. - Nekem, kéremalássan jó mindegy, hová adom el a portékámat. Guidót például szeretném odaát is bevezetni; és képzelje, alighanem menni fog!
    - No, lám!
    - Ő, tudniillik úgy is tudna; oda csak másfajta szélhámosság kell; és ha kicsit ösmerkedne köztük, amilyen ügyes, rátanulna. Ez az ötlet már azért se rossz tőlem, hehe, mert az antiszemitasága közmondás. Van egy legenda - tán ösmeri -, hogy a pápai arisztokráciából származnék a családja.
    - Olasz nemes, főkatona volt az apja! - felelt Éva nyomatékkal, de mindjárt megröstellte.
    - Szóval, buknának rá odaát! Most alighanem szerzek neki újra egy villadíszítést; négy kandeláber, öt virágállvány a hall ablakokba, a külső reliefek és két kisebb kútszobor. A Joó testvérek építik, és Major Hugó rendezi belül, az a nagy gazember; nem hallott róla? Ojvé, de talentumos a betyár! A villa különben Liebemannéé lesz, a milliomos katonaszabó özvegyéé... nini! Nem csinálna magácska is oda valamit?
    - Én?... Mire gondol, Pirkler? - kérdezte Éva, és belepirult. - Nincs most képem, és én különben sem foglalkozom úgy ezzel...
    - Kép?... Na, nem is erre gondoltam! (Valahogy megérezte, hogy már nem urazta őt az asszony, nevén szólította, mint magával egyenlőket.) Ja, vagy az a két gyerekfej a refüzáltaknál? Nem, fiacskám, az olyan kis édes munka volt; nana, hát ’iszen nem egészen svungtalan, nem is elegancia nélküli. Csak olyan kis tejmirigy művészet, mit kedves jó kis asszonyanyák mívelnek versben, prózában, színekkel - nehogy megharagudjék Mónikára! Mónika mindig őszinte, azért bízhat meg benne, mint az öregapjában.
    Évát kelletlenül érintette ez a modor, a már fölényes “fiacskám”, a sok szabados hasonlat. De nem volt kedve abbahagyni.
    - Szóval?...
    - Hm! Csinált maga egyszer valami hímzés-garnitúrát egy villába.
    - Ó... azt?
    - Semmi, ó! Az ügyes humi volt, “egybe” volt, hogy mondjam?... Ötletes, ízléses, egyéni! És tudja, ma alig van Pesten, aki ilyennel foglalkoznék. A kalotaszegit, matyót már unja a közönség, új firmával divatba lehetne hozni... na!... Nincs valami ötlete, mondja csak?
    - Nincs!... Nem is tudom!...
    - Hát humi tervek, rajzok, fiam, szeretnék látni valamit! Semmije sincs?
    - Tán akadna, de nagyon összevissza!... (Kiment, és lekiáltott a lépcsőn.) - Máris! Ide hallgass! Az én szobámban, a politúros asztalfiában lelsz egy olyan tarka, nagy könyvformát, piros rózsásat, azt hozd fel ide!
    - Megnézzük! - mondta Pirkler. (Szivart vett elő, s már-már a szájába dugta, mikor megkérdezte, hogy: pardon, szabad-e?) - Ha összehozna valamit - hm, teszem egy asszony-nappalit, meg az előszobát díszítné párnákkal, takarókkal; megnézi előbb a bútorzat-terveket, megbeszélgeti Majorral; ha én ajánlom, biztos, hogy menni fog. Esetleg - tette hozzá fontoskodóbbra halkított, üzletien cinkost játszó hangon - még azt is megcsinálom, hogy mindjárt fizessenek; és míg a ház elkészül, kiállíthatjuk valahol. Most a tavasszal még, ha sietne.
    - Lehet az?
    - Természetesen. Ha elég hímzőnőt fogad, és iderendeli őket; felügyelet alatt dolgozzanak. Előleget is kap, ha a tervek tetszenek.
    Éva átvette a cselédtől a rajzmappát, és egészen csendben volt, amíg Pirkler lapozgatta.
    - Ez mind csak olyan esti babrálás, ha nagyon unatkozom! - mondta végre kicsit erőltetett szárazsággal.
    - Látom!... Ühüm!... Igen!... Nna!... Lássa, ez a kosárforma a páfránymotívumokkal egészen friss! Mi ez? - Kis nyuszik? A németek most nagyon csinálják ezt, baba- és állatformákat ilyen nyurgán és álnaivan a virágok közé pottyantva; ilyen kis suta prerafaelista meglepődésre-dolgozással - erre vigyázni kell!... Ez így egy girland lehetne, tovább képezve!... Igen, ezt így mondják: “tovább képezve”, mondja csak szépen utánam! Így! Az ilyet is tudni kell, a “szósz”-t!... Lássa, ez a magvas virágmotívum megint milyen új! Ilyeneket kell csinálni máma, ha - sikert akar! Csak színben kissé egyhangú, mi?... - Eggyel tovább lapozott, és - véletlenül vagy nem - kissé megérintette Éva könyökét. Az idegesen elrántotta.
    - Kérem!...
    - Pardon. Hát igen!... Tervezze meg, kérem, azokat a vásznakat, ha van kedve hozzá, és adja ide nekem a rajzát vászonpapíron, eredeti nagyságban, a minta egy részét színezve. A többit én eljárom. Megteszem magának!